Budapest, 1985. (23. évfolyam)

6. szám május - Dóka Klára: A vízellátás kezdetei

Ideiglenes vízvezeték a Margit-híd mellett kifolyókkal ellátott utcákban több mint 150 ezer ember élt, tehát a terv elfogadásától számított másfél évre a pesti lakosság háromnegyed részét sikerült egészséges vízzel ellátni. A háztartásokban naponta 3819 köbmétert fogyasztottak, míg az ipar számára csak 1999 köbméter víz jutott. Csupán néhány szeszgyárnak és bőrgyárnak tudtak vezetékes vizet biztosítani. Jelentős mennyiséget adtak néhány kert öntözésére is. A vízigény lényegesen nagyobb volt, mint amire kezdetben számítottak. A parti kutak időnként kimerültek, és Lindley kénytelen volt mind nagyobb mennyiségű szüretien Duna-vizet a hálózatba küldeni. 1870-től sokasodtak a panaszok a vízszolgáltatásra. A városi tanács — a tervezővel egyetértve — külföldi szakértőket hívott be a helyzet tisztázására. A vizsgálat pozitívan értékelte Lindley tevékenységét. A szakértők a kivitelezésben, a munka irányításában, az alapelgondolásban nem találtak hibát. A fő probléma az volt, hogy a város növekvő igényeinek megfelelően, a kis kapacitású víztermelő telepre túl nagy hálózatot kapcsoltak. A telep bővítésére és új kutak létesítésére nem volt anyagi fedezet: így nem tudtak lépést tartani a fejlődéssel. Lindley mint külföldi polgár nem látta azt a hatalmas fellendülést, amely Pesten 1848 után végbement, és még kevésbé mérte fel a jövőt, amely a kibontakozó kapitalista iparfejlődés korszakában a városra várt. Nem számíthatott a patrícius hagyományokat őrző, sok esetben kicsinyes és konzervatív városi vezetőség útmutatására sem, akik a forradalom utáni fellendülés, iparfejlődés és urbanizáció sok-sok új problémája között maguk sem tudtak mindig eligazodni. A felülvizsgálat után a vízműtelepen újabb parti kutat létesítettek, növelték a gőzgépek teljesítményét és a felszíni vízkivételi kapacitást. Az intézkedések eredményeként 1872 májusában már 872 házban volt vízvezeték, és növelték az utcai kifolyók számát is. A vízmű üzemeltetésére 1870-ben megszervezték a Vízvezetéki Irodát, melynek Wein János, a város egyik legkiválóbb mérnöke lett az igazgatója. Az első pesti vízvezeték-hálózat jelentős eredmény volt a város közművesítése terén. Ezt még akkor is el kell ismerni, ha a tervezők és az építők anyagi és egyéb nehézségek miatt nem tudták céljaikat következetesen megvalósítani. Lindley igen rövid idő alatt az ország akkori legnagyobb vízművét építette fel. Nemcsak a budai vízmű kapacitása maradt el tőle, hanem a később épülő pozsonyi, nagyváradi vezetéké is. A lakosság egyre növekvő vízigénye és az ipari szükséglet emelkedése olyan tényező volt a dinamikusan fejlődő városban, amely nemcsak az első vízvezeték tervezőjét és építőit, hanem a vízmű későbbi gazdáit is újabb fejlesztésekre kényszerítette. 1872-ben Lindley végleg elutazott Pestről. Eredeti javaslatai alapján megkezdődtek ugyan a tárgyalások a végleges vízmű építéséről, de ezek nem vezettek eredményre. Az 1873-ban egyesített Budapest vízellátását már más alapokon kellett megoldani. Lindleyt továbbvitte alkotókedve és elkötelezettsége: először Düsseldorf és Krefeld csatornázási terveit készítette el, majd kelet felé utazott, Iasi, Bukarest és Braila város hívására. Végül Varsó és Pétervár vízellátásáról, csatornázásáról állított össze javaslatot. Kiváló szervezőkészségének, kitartó munkájának sokat köszönhettek Európa fejlődő városai, köztük Budapest is. DÓKA KLÁRA \z „ideiglenes pesti vízmű" szivattyúja, 1885 körül, ílösz György felvételei lő haszon biztosításával lehetett volna létrehozni, ami túl drágává, a lakosok számára megfizethetetlenné tette volna a vizet. Végül az 1866-os kolerajárvány mozdította el a holtpontról az ügyet. Bár világos volt, hogy a vízmű építése nem lesz gyömölcsöző kapitalista vállalkozás, a város biztosította a költségeket hozzájárulás és kölcsön formájában, és William Lindley angol mérnököt kérte fel a munka irányítására. Lindley, korának egyik legismertebb kultúrmérnöke 1808-ban született Londonban. Fiatalkorában vasútépítéssel foglalkozott, majd az 1840-es években Hamburg városi mérnöke lett. Itt tervezett először vízvezeték-hálózatot, amit rövidesen követett a londoni és a frankfurti vízmű építése. Pestre 1868. január 20-án érkezett Szentkirályi Mór főpolgármester hívására. 1868. február 1-én nyújtotta be a vízművel kapcsolatos előzetes javaslatát. Lindley a felszíni vízkivétel és a mesterséges szűrés híve volt. A vízműtelepet az ún. téglavető telekre (ma kb. a XIII. kerületi Dráva utca torkolata) tervezte, a háromezer köbméteres tárolót pedig Kőbányára. Tíz év alatt készült volna el a Belvárost és a külvárosokat is érintő, teljes csőhálózat. A városi tanács 600 ezer forintott bocsátott Lindley rendelkezésére, ami a költségek nagyobb részét tette ki. A magisztrátus kívánsága azonban az volt, hogy a vízmű minél előbb készüljön el, kezdje meg a vízszolgáltatást, és inkább később bővítsék. A város vízszükségletét — az ipari vízzel együtt — mindössze napi kétezer köbméterre becsülték. Lindley ezért úgy döntött, hogy először „ideiglenes" vízművet építenek, és a gyors eredmény érdekében természetes szűrésű, parti kutakból viszik a vizet a hálózatba. E kutakat az ún. hajóhivatali telken (a Parlament helyén) létesítik, és a folyamatos vízkivételhez gőzgépeket állítanak be. A tervező, élve a kezdetben hozzáfűzött bizalommal, 1868. február 12-én véglegesítette javaslatát, és megkötötte a szerződést a várossal. Bár az építés rendkívül gyorsan haladt, Lindleynek sok nehézséggel kellett megküzdenie. A megfelelő munkaerő a városban rendelkezésre állt, azonban a szükséges gőzgépeket Berlinben, a vízvezetékcsöveket pedig Londonban kellett beszerezni. Innen származtak az utcai csapok, hidránsok is. Lindley nem tartózkodott állandóan Pesten, azonban rendszeresen ellenőrizte a vízműtelep, a kőbányai tároló és a csőhálózat építését. A városi tanács adott számára segítséget, de a városi mérnökök a számukra teljesen ismeretlen műszaki területen nem tudtak érdemben bekapcsolódni az irányításba. A gyors és jól szervezett munka hamarosan meghozta az eredményt. A vízmű első üteme 1868 novemberére elkészült, és rövidesen a lakosság számára is megkezdte a vízszolgáltatást. A vizet három parti kútból emelték ki, és a hiányzó mennyiséget felszíni vízkivétellel, közvetlenül a Dunából pótolták. A szivattyú üzemelését két, egyenként 30 lóerős gőzgép biztosította. A vízmű napi teljesítménye a tervezettnek négyszerese, 8210 köbméter volt, a csőhálózat pedig 81,3 kilométert tett ki. A Kőbányán épült tárolóban 2310 köbméter vizet tudtak tartalékolni. 1869 novemberében 136 utcában haladt vízvezeték, a bekötések száma pedig 106 volt. A házi vízvezeték akkor még kuriózumnak számított, és egyes gazdagabb polgárok házán kívül csak a középületekbe jutott el a vezetékes víz. Az első házi vízvezeték-tulajdonosok közt volt Szentkirályi Mór, Rottenbiller Lipót, Jókai Mór és Ráth Károly. 1870-ben a csőhálózatot kibővítették, és a bekötések száma 794-re emelkedett. A vízvezeték a Belvároson és a Lipótvároson kívül eljutott a külvárosokba is, bár itt csak a tulajdonosok kis része volt képes bevezetni a vizet a házába. A csőhálózattal és 3