Budapest, 1985. (23. évfolyam)

4. szám március - Abasári Rudolf: Hová lettetek, ti éhségtől támolygó budai ifjak?

4]® Vas személyéhez sok anekdota fűződik, s valóban, kapcsolatai néha meglepő epizódokhoz vezettek. Ne menjen veszendőbe annak emléke sem, hogy egy napon értesítették: Budapest közelében átvehet néhány száz lovat. Az egész főváros területén nem volt száz munkaképes igásló, ezért nagy volt a lelkesedés. Némi töprengés után lelohadtunk, ugyanis az a vélemény alakult ki, hogy ez csak valami lókórház lehet. Az is volt, mint a helyszíni szemlén kiderült, csont és bőr, járni alig tudó beteg állatok. A fővárosnál oly sokoldalú gárda dolgozott, hogy a kérdés minden részletének megvolt a szakértője, a lóversenypályákon és a lómészárszékekben egyaránt. Most az utóbbiak érezhették magukat elemükben. Más alkalommal egy tartálykocsi benzint néhány láda almával viszonoztunk. A főváros szűkös kocsiparkja hónapokig közlekedett a benzinnel. Szeretnék ennek az írásnak keretében visszatérni a közölt felvételt megelőző igen nehéz időkre, és arra a híres megbízólevélre, amely a korszak egyik jellegzetes okmánya. Panaszok futottak be a budai állapotokról, ahol bizony éhhalál is eiőfordult. Vas Zoltán engem látott el instrukciókkal, és a következő zordon megbízólevelet nyomta a kezembe: Dr. Némethy Károly úrnak, a Budai Közellátási Kormánybiztosság vezetőjének. Szégyelljék magukat! Buda éhen ha! a maguk tunyasága és nemtörődömsége miatt. Az emberek korpát esznek, éhen halnak akkor, amikor már tudok maguknak élelmet adni. Budapest népének tömegfelháborodása söpri el magukat a helyük-Hová lettetek, ti éhségtől támolygó, lelkes budai ifjak? Az előretörő sereg hátában rendezkedő kiskatonák hol tanácskozásra összegyűlt főpapokat, hol a közigazgatás vezetőit, sőt, magát a polgármestert akarták igénybe venni ,,málinki robotra." Hogy is érthették volna, hogy a pokrócba csavart, nyíratlan, borotválatlan „csolovek" azt magyarázza, hogy ő püspök vagy polgármester Budapest romokban hevert. A harc azonban nem ért véget. Elszánt küzdelem kezdődött, immár nem a fasizmus, hanem az éhínség ellen. Már túl voltunk a krumplivonatokon. Bevezették az élelmiszerjegyeket, és a jó ég tudja honnan, de osztottak is rájuk valami csekélységet. A közellátás újraszervezését a Nagymező utcai kormánybiztosság, a fővárosi hivatalok szakemberei, de talán első helyen a főváros üzemeinek mérnökei és munkásai indították meg. Nem volt könnyű munka. A városházán kifosztott, kiégett, ablaktalan hivatali helyiségekben tanácstalankodtak az emberek. Ráadásul cifra, gyakran humoros szituációkat teremtettek a nyelvi nehézségek miatt előállott értetlenségek. Az előretörő sereg hátában rendezkedő kiskatonák hol tanácskozásra összegyűlt főpapokat, hol a közigazgatás vezetőit, sőt, magát a polgármestert akarták igénybe venni „málinki robotra." Hogy is érthették volna, hogy a pokrócba csavart, nyíratlan, borotválatlan „csolovek" azt magyarázza, hogy ő püspök vagy polgármester. A házról házra járó vöröskatonák azt sem nagyon értették, hogy csupa ellenálló mutatkozott be nekik, nyakatekert, keverék nyelven. Partizán, mondogatták mellüket döngetve. Sehol egy nyilas vagy egyenruhás katona. Hát ki lövöldözött rájuk, amikor itt csupa bolsevik jött ki a pincékből? Hitték is, nem is. De segítettek. Lassan konszolidálódtak a viszonyok. Vas Zoltán lett a polgármester. Sikerült elérnie, hogy a Vörös Hadsereg két gépkocsizó zászlóaljat bocsásson a város rendelkezésére. Elsősorban a közüzemeknek, gyáraknak és intézményeknek jelentett ez segítséget. Nyersanyagot, élelmiszert és egyéb árut fuvaroztak, de részt vettek a romok szállításában is. A háború viszontagságaiban megviselt kocsiállománynak váltakozó hányada volt üzemképes, de a főváros vezetői által megszervezett közmunkák mellett így is hozzájárult a termelés megindításához. A mellékelt felvétel 1945-ben a hajdani Timót utcai laktanyában készült, és azt ábrázolja, hogy Vas Zoltán a Bécsből megérkezett szovjet ezredparancsnok társaságában megszemléli a fővárosnak segítségül adott két gépkocsizó zászlóaljat. A polgármester jobbján haladó ezredparancsnok azért érkezett Budapestre, hogy háborús kitüntetéseket osszon ki. A háziünnepségre Vast és néhány munkatársát is meghívták. A kitüntetéseket, amelyeknek kiosztására meg voltunk híva, a katonák természetesen a harcok során érdemelték ki. A beszédek elhangzása után az összetolt asztalokhoz vonultunk lakomára. Emlékezetemben főleg az maradt meg, hogy milyen gyakran kellett vodkával a szűnni nem akaró felköszöntők során emelem poharamat játszani. Még reggel láttam, hogy az ünnepeltek számomra ebédnek is sok húsneműt, burgonyát és savanyút kebeleztek be, ráadásul minden köszöntő után haraptak valamit. Csak később tudtam meg, hogy náluk az számít részegesnek, aki kortyolás közben nem fogyaszt valami élelmet, ha mást nem, hát uborkát. Vas derekasan együtt ivott velük. — Bírja az öreg — kotnyeleskedett a kíséret egyik tagja, a töltögetés feladatát ellátó sofőrhöz intézve szavait. — Az. Még majd béka nő a hasában — jött a válasz. — Vodkától? — Azt tetszik hinni, hogy vodkát iszik? Egy kis vodkával szagosított víz ez. Én mixelem, kérem. A csalafintaság nem derült ki, a polgármester részt vett az éneklésben és a táncban is. Vas Zoltán — mögötte a szerző megszemléli a két szovjet gépkocsizó zászlóaljat