Budapest, 1984. (22. évfolyam)

3. szám március - Császár Nagy László: Tovább szurkolok...

Kőbányán első ember voltam, a fővárosban előbb egyik, majd általános elnökhelyettes, hanem a más jellegű feladat miatt. Míg korábbi munkakörömben a fegyelem, a rend és a belső meggyőződés kötötte az embert, itt mindezek mellett száz és száz jogszabály, határozat, elvi állásfoglalás stb., stb. És a szabályok olyanok, amilyenek, sokszor ütköznek az ember józan ítélőképességével, esetleg a kollektív döntéssel. Kelemen Lajos csaknem negyed századon át dolgozott a Fővárosi Tanács elnökhelyetteseként. Munkakörébe tartozott — egyebek között — a lakásügyek, az ingatlankezelés, a tanácsi építőipar, vagyis az egész lakáspolitika, a beruházások, az épületek fenntartásának feladatköre, a lakásgazdálkodás és lakáselosztás felügyelete. És a felsorolás korántsem teljes, hiszen a bő huszonhárom esztendő alatt a jelenlegi tizenhétből tizenegy főosztály felügyeletét látta el. — Visszatekintve az elmúlt csaknem negyed századra, elmondhatom: nekem itt a tanácsnál nagy szerencsém volt, hiszen szakmailag kitűnően felkészült, becsületes munkatársaim voltak, akik lényegesen többet tudtak nálam. Csak elismeréssel szólhatok róluk. Munkatársaim tudták a feladatukat, hagytak engem gondolkodni, és nem kellett apró ügyekkel foglalkoznom. Olyan emberekkel voltam körülvéve, akik állandóan hozták a javaslatokat, miként lehetne esetenként a jogszabályok következetlenségeiből adódó ellentmondásokat feloldani, helyes döntéseket hozni. És — személyét háttérbe szorítva — említi, mi minden történt a fővárosban az elmúlt huszonhárom esztendő alatt. Elmondja, hogyan kezdődött a hatvanas évek elején a lakóházak felújítása, elbeszéli az Erzsébet-híd átadásának örömteli pillanatait, és — amire alighanem joggal büszke — megemlíti, szerepe volt a metróépítés továbbfolytatásában. Hosszan beszél arról, milyen munka árán sikerült az Engels tér mai arculatát kialakítani. Nem említi a nehézségeket, mert úgy van vele: az ember munkáját úgyis a tények minősítik. A történéseknek pedig nem vagyunk szűkében. Hírlik, Kelemen Lajos titkárságán egy-egy fogadóórán legalább annyian várakoztak, mint a többi tanácselnökhelyettes ajtaja előtt együttesen. Ebben nyilvánvalóan az is szerepet játszik, hogy bő huszonhárom esztendőn át felügyelte a lakáselosztás rendjét a fővárosban. Mint mondja, sosem jelentkeztek mások ezért a feladatért, így aztán ez a munkakör végigkísérte tanácsi pályafutását. És — úgy hiszem — a lakásügyisek nemigen dúskálhatnak a sikerélményekben. De egyhamar kiderül — tévedek. — Legfőbb sikereimnek — bár ezek jórészt munkatársaimat dicsérik — ma is azt tartom, amikor sikerült egy-egy család gondját megoldani. Soha nem feledem, amikor átadtam a százezredik lakás kulcsát egy háromgyerekes családnak. Én laktam szoba-konyhában, szuterénban, albérletben, tudom, mit jelentett nekik. Az ilyen sikerélmények erőt adnak az embernek. Van egy házaspár, lakásgondjukat másfél évtizede oldottuk meg, azóta minden évben kapok tőlük üdvözlőlapokat. Kudarc viszont ennek az ellentéte, amikor nem tudtam segíteni. De igyekeztem megmagyarázni a lehetőségeket és elmondani, én lennék a legboldogabb, ha az igényük szerinti lakás kulcsát azonnal átadhatnám nekik. Egy esetben viszont mindig gondolkodás nélkül intézkedtem: amikor örökbefogadáshoz kellett az ugyanolyan nagyságú, komfortfokozatú cserelakás, és a gyerek zavartalan felneveléséhez az új környezet. Minden évben akadt néhány ilyen eset. Ahogy egyetlen időszak, bizonyára az elmúlt bő huszonhárom esztendő sem nélkülözi a tanulságokat, már csak azért sem, mert ebben az időszakban az államigazgatásban lényeges változás következett be, és ezzel kapcsolatban tudatosult bennünk, állampolgárokban, hogy lépten-nyomon ügyfelek vagyunk. Mindez jelentheti kiszolgáltatottságunkat is. — Nem helyes a megfogalmazás, hogy a tanácsiak kezében vannak az állampolgárok. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején kezdődött egy új szakasz a tanácsok életében, amely az állampolgárokkal való kapcsolat javítására törekedett. Ezt úgy nevezzük: nyílt várospolitika. Szerintem ez még ma sem teljes, van mit javítanunk, de most már nem születik a lakosság életkörülményeit befolyásoló döntés az emberek meghallgatása nélkül. És ez nagy eredmény akkor is, ha még javítanunk kell ezen a munkán. Mindig alternatív javaslatokat vigyünk az emberek elé! El kell felejtenünk azt a téves nézetet, hogy a városkép formálásához, a lényeges kérdések eldöntéséhez csak szakemberek szóljanak hozzá, mert bárkinek lehetnek továbbgondolkodásra érdemes tapasztalatai. De példaként talán elegendő, ha csak azt említem, hogy az állami lakások eladásáról rendezett vitában számos javaslatot kaptunk az állampolgároktól. Különösen annak örültem, hogy idősek és fiatalok egyaránt elsődlegesnek tekintették az idős emberek érdekeit, és ez egyben azt is igazolja, hogy a társadalom érett a vitára. És igazolja ezt számos olyan hozzászólás, amely szerves részévé vált jogszabályainknak, határozatainknak. Van hát értelme a párbeszédnek, mert ez megerősíthet bennünket abban, hogy jó úton járunk. És ahogy a városkép formálásához nem mondhatunk le az állampolgárok társadalmi munka formájában nyújtott segítségéről, döntéseinkben ugyanúgy nem hagyhatjuk figyelmen kívül javaslataikat sem, mert ez sokszor többet jelent, mint a pénz. Jelenti azt is, hogy a város lakói részt akarnak venni a város építésében, értékeinek megóvásában, a velük együtt hozott döntés és a közösen végzett munka eredményeként otthon akarják érezni magukat ebben a városban. Ahogy az elmúlt bő huszonhárom esztendő, a beszélgetésre kért óra is elszaladt. Csupán egy kérdésre futja az időből: Vajon milyen gondolatai támadnak Kelemen Lajos nyugdíjas tanácselnök-helyettesnek akkor, amikor végigmegy annak a városnak az utcáin, amelyeket 1932-ben látott meg először? — Nem mondhatnám, hogy nagyon belefáradtam ebbe a munkába, de ennyi idő után váltani kell. És a megmaradt nyolc társadalmi tisztségemben — amelyek száma az évek elmúltával nyilván csökkeni fog — ugyanazért dolgozom, mint eddig. A fővárosért. A jövőben is a partvonalon belülről szurkolok majd ennek a szervezetnek, hogy jobban végezzék a munkájukat, mint akkor, amikor én is ott dolgoztam. Amikor pedig végigmegyek az utcán, meglátok egy új létesítményt vagy egy új járdát, arra gondolok: ezt mi csináltuk. Ha pedig felmérem, mennyit változott a főváros az elmúlt fél évszázadban, jó érzés kerít hatalmába, hogy ehhez a változáshoz munkámmal én is hozzájárultam. CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ