Budapest, 1984. (22. évfolyam)

2. szám február - Limbacher László: Grófi birtokból polgárváros

Grófi birtokból polgárváros A káposztásmegyeri pusztán a múlt század első harmadában alig néhány ház állott elszórtan. A futóhomokos, buckás területet többnyire legelőként használták, de egy előző századi szőlőtelepítési próbálkozás nyomai is megvoltak itt még, meglehetősen elhanyagolt állapotban. „Gyümölcsfák és szőlőtők virulnak" E kopár, a Dunához közeli birtokrészből szakított ki 1830-ban Károlyi István gróf, a terület földesura 262 fertálynyit — a majorság területének mindössze 4 százalékát — szőlőtelepítésre vállalkozók számára. Az 1831 tavaszán kelt „unilaterális", egyoldalú szerződés szerint a vállalkozók harminckét évi időtartamra kapják művelésre a kiosztott telkeket, évi árendadíj fizetése és karbantartási kötelezettség fejében. A bérbeadás nem volt újdonság, de ennek a bérletnek több új vonása van. Először is: parcellázásról van szó. Nem egy tagban, osztatlanul kapja meg a bérlő a földet, hanem személyenként felosztott kisebb telkek formájában. (Ezt a legelőnél intenzívebb művelést igénylő szőlőkultúra is indokolja.) Másodszor: az új bérlők személyükben nem függenek a földesúrtól, mint ez idáig a palotai jobbágyok. További különbség, hogy szolgáltatások nem terhelik a bérlőt; a meghatározott évi pénzbeni bérleti díj az egyetlen ellentétel. „Pesti volt többnyire, ki e vállalatra ajánlkozék; s ím az ezelőtt csak silány gazt termő dombocskán már gyümölcsfák és szőlőtők virulnak. Szorgalmatos ipar és pénz a silány földet termékeny alapúvá tevén..." — írja a Jelenkor című lap nyolc év múltán, 1839-ben. Összesen 39-en bérlik a 262 fertálynyi területet, egyenlőtlen birtokmegoszlásban. Többnyire pesti német polgárok és értelmiségiek. Mindegyiküket ismerjük név szerint: huszonhatan német, nyolcan szláv, öten magyar családnevet viselnek. A legnagyobb területet Mildenberger Márton, budafoki származású pesti lakos bérli, akinek korábban Szentendrén volt serfőzdéje. Nagy területet vesz bérbe az örmény Gozsdu Emánuel — ekkor szintén pesti lakos — ügyvéd, író, politikus. A harmadik, akinek foglalkozása ismeretes, Molnár József számtartó. A szőlőbérlők a szerződéskötés évében, 1831-ben hegyközséget alakítanak, amelyet az alapító földesúrról István-hegynek neveznek. A hegyközség első bírája, hegymestere Mildenberger Márton, jegyzője Gozsdu Emánuel lett. 1833-ban kápolnát szentelnek a „hegyen". Gróf Károlyi István „... keresztény kötelességünknek lenni tartjuk... szőlőültetéseket a Mindenek véghetetlen Oltalmába ajánlani... ezért mély alázatossággal esedezünk, méltóztasson ... a káposztásmegyeri uradalmi téglaházból 3000 égett téglával kegyesen felsegélni" — írja Gozsdu jegyző a grófnak címzett levelében. Az ide vetődő fővárosi polgárság tehát: földet bérel, majd pedig szent oltalomra és kegyes felsegélésre tart igényt. Az uradalom pedig téglagyárat üzemeltet. Az indulás nehézségei után hamar sikeresre fordul a gazdálkodás. A legtöbb szőlősgazda nem lakott kint az István-hegyen, de nyaralót sokan építettek itt. A művelést vincellérekre bízták, akik meg is telepedtek. Ezzel állandó népessége lett István-hegynek. 1841-ben 123 katolikus lakost tart itt számon a váci egyházmegye. __ Az új település életképesnek bizonyult. Általa a szőlőtőkékkel együtt az újmódi gazdálkodás is gyökeret eresztett. Azért lehetett új a gazdálkodás, mert a tulajdonviszonyok is eltértek a korábbitól és a széles környezetben uralkodótól: a polgári földtulajdon felé mutattak. A szőlőtelkek 1830-as kihasításától szokás a későbbi Újpest történetét számítani, de a történet nem az ekkor megkezdett nyomon halad tovább. „Új mulatóhely" Jóval 1830 előtt sem egyedül a sovány föld terem jövedelmet ezen a tájon. Összehasonlíthatatlanul nagyobb hozamú lehetett a pesti — váci országút, mely a Felvidékkel, illetve Béccsel és az ausztriai tartományokkal kötötte össze a gyorsan polgárosuló Pestet. A pesti polgárság már 1749-ben kocsmát épít azon a ponton, ahol az országút északról eléri a város határát. A szabad királyi város tanácsa bérbe adja a kocsmát. Áz úton északra, már a városon kívüli pusztán állt a megyeri csárda, közelében a Szemesi nevű halásztanya. Ez grófi birtok, de szintén bérlő kezelésében. A XIX. század első felében a távolsági utasok mellett jelentősen növelik az itteni vendéglátás forgalmát a mind gyakrabban kiránduló pesti polgárok. A városlakóknak a vadregényes őstermészet illúzióját adja ez a vidék. Az útjukon erre haladók és az éppen ide kikocsikázók egyre többen lettek, de nein maradtak harapni- és innivaló nélkül. Mildenberger Márton a szőlőket osztó szerződés évében engedélyt kért további uradalmi földön telekfoglalásra és építkezésre, valamint a földesúri jusst képező italrnérésre. Ugyanebben az esztendőben felépül a háza, tehát az uradalom nem késlekedett az engedély megadásával. A kölcsönös előnyöket tekintve az engedély megállapodásnak is nevezhető. A nagybirtok részéről szempont lehetett, hogy az átengedett telek távol esett az uradalmi majorsági központtól. Ezenkívül a grófi kalkulációban döntő érvként szerepelhetett az a bérleti díj, amellyel sajátján túl is kecsegtetett a létesülő serház, vonzást gyakorolván újabb letelepedőkre. S nem csupán a bérből származó bevétel, hanem a meginduló gazdasági pezsgés is hasznosnak ígérkezett. A másik oldalról, a vállalkozókéról, a terület előnyös fekvése jöhetett számításba: Pest, a forgalmas pesti — váci országút, a Duna és Palota község közelsége kedvezett a közlekedési és gazdasági kapcsolatoknak. „... s csakhamar találkoztak pestiek, akik igen kedvező föltételek mellett házhelyeket vettek s már most nemcsak a Duna partján, de a Palota falu felé vivő fasoros út két oldalán is igen csinos házak állnak — írja 1839-ben a Jelenkor —, melyekben kovács, bognár, mészáros, fűszeres, tiinár, eczet- és pálinkafőző, zsemlyesütő, kőműves, deszkakereskedő stb. lakik." De hogy mi a nagy üzlet a kezdetben Új-Megyernek nevezett „gyarmaton", azt az mutatja, hogy a telepesek 1837-ben italmérési jogért folyamodtak az urasághoz, melyet az minden házbirtokosra kiterjesztett. 20