Budapest, 1984. (22. évfolyam)

2. szám február - Seregi László: Támad a levegő?

Támad a levegő? A tanulmány, amely a napokban került — mondhatnám: teljesen véletlenül és illetéktelenül— a kezembe, mellbe vágott. Annak ellenére, hogy csak hoszszas tépelődés után jöttem rá, valójában mit is akarnak belém táplálni. Hogy őszinte legyek, ezúttal nem a burjánzó szakmai kifejezések zavartak meg, hiszen egykor vegyészként kerestem kenyeremet. Inkább az bizonytalanított el, hogy a magvas dolgozat szerzői csak a vége felé szánják el magukat arra, hogy pro vagy kontra állítsanak valamit. Atémapedigmindannyiunkat érdekel. Kell, hogy érdekeljen, hiszen Budapest levegőjének tisztaságáról, illetve szennyezettségéről van szó. Egy vizsgálat hívta fel figyelmünket a kérdésre. A szakemberek, élükön dr. Szabó Máriává], a fővárosi KÖJÁL település-egészségügyi osztályának vezető főorvosával, annak néztek utána, milyen károsodást idéz elő a levegő Csepelen és Újpalotán. Csepelen rossz, Palotán jó a levegő. Három évig figyelték, mi történik az emberi szervezetben, kimutathatók-e a különbségek? Nos, kimutathatók. A Budapesti Közegészségügy című folyóirat tavalyi 3. számában ez olvasható: „Adataink alapján a csepeli, keresőképes korú lakosságról feltételezhető, hogy a néhány éves kén-dioxid expozícióra érzékenyen reagált, amely megmutatkozott mind a légúti megbetegedések számában, mind pedig egy-egy megbetegedés elhúzódó jellegében. Hasonló következtetéseket vonhatunk le a nyugdíjas korú lakosság egészségügyi állapotára vonatkozó eredményeinkről is. Meggyőződésünk, hogy a gyermekpopuláció sem mentesül a szennyezett levegő ártalmaitól, ezért további kutatásokra, új módszerek bevezetésére van szükség." S nemcsak, a csepeliek részesülnek a kén-dioxid áldásaiból, jut belőle elég a Moszkva térieknek is. Az ülepedő por a Csalogány utcaiak, a Szentendrei, Thököly, Rudas László utcaiak életét keseríti meg. A nitrózus gőzök, sajátos módon, leginkább a Markó utcaiak türelmét és tüdejét teszik próbára. Már amennyiben az adatoknak hinni lehet. Higgyünk-e az adatoknak? Kollár Katalin, a KÖJÁL kémiai laboratóriumának vezetője bólint: muszáj hinnünk, fejtegeti, mert vizsgálati eljárásaik, ha nem is tökéletesek, de megbízhatóak. Két rendszer segítségével mérik a levegő tisztaságát. Az egyik, a hagyományos R1V, a regionális immisszió vizsgáló. A főváros 24 pontján mérik a szennyeződés koncentrációját, a kibocsátás immisszióját. A RIV óriási hátránya, hogy nem szolgáltat naprakész információkat. A mintákat hetente cserélik, s jó, ha tíz- tizenkét naponként elkészül az elemzések összesítése. A másik rendszer ennél jóval korszerűbb, minthogy kialakítói döntő szerepet juttattak a számítógépnek. A telemetrikus rendszerrel lehetővé vált, hogy ne csak utólag tudjuk meg, hol szennyezettebb a levegő a megengedhető mértéknél. Jelenleg a város nyolc különböző pontján található monitorral és regisztrálóval felszerelt mérőház, innen érkeznek az információk a számítógéphez, amely haladéktalanul kiértékeli a kapott eredményeket. Az adatokat ezután megküldik a Fővárosi Tanács környezetvédelmi osztályának, ahol — levonva a tanulságokat — megteszik a szükséges lépéseket. Ez a gyakorlatban többnyire azt jelenti, hogy kimennek azokra a területekre, ahol túlságosan felhalmozódtak a káros szennyeződések, s megvizsgálják, kit, melyik vállalatot, szövetkezetet terheli a felelősség a fokozott koncentrációjú kibocsátásért. Egy apró, személyes tapasztalat a múlt hétről. Egyik kollégámmal úgy döntöttünk, hogy gyalogszerrel átmegyünk az Alagúton. Mit mondjak? Ha nincs nálam a zsebkendőm, talán megfulladok a kipufogó gázok rám zúduló össztüzétől. A bőrünkön érezhettük, milyen szörnyű beszorulva egy sötét lyukba nyelni a mérget, anélkül, hogy védekezhetnénk. És ha csak az Alagút lenne az egyetlen hely, ahová veszélyes bemenni! Csak idő és papír kérdése, hogy lajstromba vegyük a kerülendő területeket. Bevallom, némileg elképedtem, amikor — ezek után — Fejes Mária, a Fővárosi Tanács környezetvédelmi osztályának vezetője azzal fogadott, hogy az én szervezetemben, a tüdőmben lehet a hiba, merthogy Budapest levegője egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek mi, laikusok hisszük. Nem azért képedtem el, mert a szakmai testület képviselője másként látja a dolgokat. Már-már betegségre gyanakodnék, ha a teljes és osztatlan nézetazonosság jegyében zajlanának le beszélgetéseink. Amelyek nem is beszélgetések, inkább lövésváltások, hogy aztán minden maradjon a régiben. A tények előtt azonban meg szoktunk hajolni: a tények tisztelete végül is az az alap, amelyre munkánk tornya épül. Hiába mondom fel gyakorlottan Fejes Máriának az álláspontomat, véleményünk nem közeledik egymáshoz Egészen addig, míg el nem hangzik a bűvös mondat: a kormány tíz évvel ezelőtt rendeletet adott ki a levegőtisztaságról, s azóta — a szakmai és a társadalmi szervek összefogásának köszönhetően — számottevően javult a helyzet. Ha egyszer számottevő a javulás, hallani szeretném, hol mutathatunk fel eredményeket. Megtudom, hogy a kormány határozata messze túllép az elvi kinyilatkoztatásokon, a dörgedelmes imperatívuszokon. Részletesen szabályozza, hogy kinek mi a teendője a levegőtisztasági szempontból övezeti kategóriákba sorolt települések megóvása érdekében. Az egyik mellékletben pedig felsorolja a feltétlenül elvégzendő vizsgálatokat, és rögzíti a szennyező anyagok felső határértékét. Az már csak színezi a képet, hogy először helyeznek kilátásba anyagi szankciókat arra az esetre, ha valahol következetesen elmulasztják a védőintézkedések megtételét. Vagyis: többé nem lehet büntetlenül szennyezni az emberi környezetet. Elvileg, legalábbis. Attól ugyanis még nagyon messze voltunk ebben az időben, hogy a bírság elérje célját, s bárkit is visszatartson az újabb meggondolatlan lépésektől. Igaz, ekkoriban még viszonylag jól ment a vállalatoknak, szövetkezeteknek; némelyikük szivarzsebből kifizette a büntetést, amely jóval olcsóbbnak bizonyult, mint ha építtetett volna egy szűrőberendezést. Aztán hirtelenjében kiürültek a kasszák, vagy egyszerűen csak másra kellett a pénz. Például arra, hogy maradásra bírják a dolgozókat. Tehát a számok. A számok, amelyek ingatagok ugyan, ha akarom így, ha akarom úgy értelmezem őket, de mégiscsak komolyan veendők ebben a bizonytalan világban. Például kéndioxidból köbméterenként 0,15, nitrogén-oxidból 0,085, lebegő porból szintén 0,15 milligramm a megengedett felső határ. Ezekből az anyagokból nincs is több a levegőben, no, persze, általában. Mert néha megesik, hogy túllépik a normatívákat, bár nem ez a jellemző. Évek sokaságának átlagában sem. — Mindig kideríthető, kinek a lelkén szárad a szennyezés, kedves Fejes Mária? Az osztályvezető talán először mosolyodik el, jelezve, bizony, megvannak a módszereik; melléfogás eleddig nemigen fordult elő a praxisukban. Ami már csak azért is elhihető, mert alig akad cég, legalábbis nehézipari, amely ne terhelné technológiájával, hulladékaival a közvetlen környezetét. De ezt egyáltalán nem ismerik el vagy csak részben. Érthető módon; pénzről, egyre nagyobb pénzről van szó. Önbevallásaik, amelyekben megjelölik, hogy évente hozzávetőlegesen mennyi károsító anyagot bocsátanak ki a légtérbe, erősen kozmetikázottak. Az, aki egyszer-kétszer már megütötte a bokáját, s korántsem önszántából járult hozzá tetemes összzeggel a költségvetéshez, megfontolja, hogy a későbbiekben mit írjon az ívekre. Ám vannak kezdők, a naivak, akik abban reménykednek, hogy 8