Budapest, 1984. (22. évfolyam)

2. szám február - Császár Nagy László: Újpest arcai

LJjpest arcai — Mi ezt megúsztuk! — sóhajt néhány évvel a „veszély" elmúlta után is megkönnyebbülten az idős asszony, léckerítésének homlokfájára támaszkodva. Aztán kérdezés nélkül folytatja: — Pedig igencsak leselkedett ránk a veszély, hogy lebontják a házat. Mehettünk volna a panelházba. Még csak az hiányzott volna! Szerencsére felülvizsgálták a tervet, mert valami gazdasági baj nyomja a világot. Legalábbis ezt beszélik, úgyhogy ezt ne vegye készpénznek. így most már elálltak a bontástól, onnan vihetnek a temetőbe, ahol hetven esztendőt leéltem. Aztán suttogóra fogja hangját: — Képzelje — avat be a titokba —, átellenben, a panelekben még a szomszédasszonyok se ismerik egymást. Na, hiszen, szép kis világ lehet ott! Mi? Köszönjük, megvagyunk egymással. Ha kifogy a lisztem, vagy véletlenül elfelejtek tojást venni, csak bekiabálok a szomszédasszonynak: Mariska, bajban vagyok, és rögtön kisegít. így van ez itt, mióta az eszemet tudom. Lánykoromban Újpest még kisváros volt, ha akadtak is haragosok, az utcabeliek mindig köszöntek egymásnak. Ma pedig, innen, az utcasaroktól akár egy kilométert is elbotorkálhatok, amíg fogadnom kell valakinek a köszönését. Ha van is szavaiban némi elfogultság, azt bizonyára a régi, önálló város szeretete diktálja, mert őt még ahhoz kötik életének féltve őrzött emlékei. És a mai Újpest — a főváros egyik kerületeként — más, mint a néhány évtizeddel vagy akár csak pár évvel korábbi. Újpestnek több van. A panelházak árnyékában meghúzódó utcák földszintes házai még őrzik a múlt egy-egy darabját. De már az új a meghatározó, állapíthatom meg, miközben az utcáin barangolok. Meg a régi is, szögezem le tüstént, amikor tekintetem megakad a füstöt lehelő gyárkéményeken. Utcáin — zömmel — korszerű csuklós villamosok közlekednek, és a gyorsjáratú autóbuszok jó esetben 20—25 perc alatt beröpítik az embert a főváros szívébe. Csak a piac a régi. Hangulata — legyen az a főváros belső kerületeiben vagy a periférián — hamisítatlan. Itt lehet alkudni, bóklászni a standok között, leszólni az őstermelőket borsos áraikért. — Áru van bőven — böki ki unszolásomra az egyik kereskedő —, a vevő pedig, hála az égnek, jól van otthonról eleresztve ... És amíg ez így van — magyarázza —, addig nincs semmi baj, a piac éli megszokott életét. Mi újság hát Újpesten a nyolcvanas évek dereka körül? A kerületi tanács lapjából több mindent tudunk meg: a közelmúltban úttörő-konferenciát rendeztek a városrészben, bemutatkozott a népi ellenőrzési bizottság új elnöke és a KISZ-bizottság nemrégiben megválasztott titkára. Ugyanitt életútjukról vallanak a végrehajtó bizottság új tagjai. A lap cikket közöl a 100 esztendős Komját Aladár úti általános iskoláról, az új tanév gondjairól. Egy — a cikkben meg nem nevezett — illetékes nyilatkozik a megpályázható lakásokról. Egy másik írás pedig az időskorúak helyzetét elemző népfront-felmérésről tudósít. Ebből tudtam meg, hogy a 81 ezer állandó és 5—6 ezer ideiglenes lakost számláló városrészben csaknem húszezer nyugdíjas él, többségük jövedelme 2—3 ezer forint között váltakozik, de igencsak sokan vannak, akik kétezer forint alatti jövedelemből kénytelenek megélni, már ahogy lehet. Az egyik üzemi lap cikkírója azt teszi szóvá, hogy gyárukban egyre több az „ál-termelési" értekezlet. Szintén valamelyik gyári híradóban olvastam azt is, hogy fegyelmit kapott az a munkavállaló, aki a szondázást úgy akarta megúszni, hogy leütötte a rendészt. Futásnak eredt, de fennakadt a vaskerítésen; miután sérüléséből felépült, fegyelmi tárgyalásra várták. Egy másik üzem újságja a vállalat egyik társadalmi vezetőjének derűlátó nyilatkozatát kínálja olvasmánynak, beszámol a szennyvíztisztító-telep próbaüzemelésének kezdetéről meg a téemkások gondjairól. így villantom föl a városrész arcait, amikor bekopogok Kovács Ferenc tanácselnök ajtaján. Az államigazgatás kerületi emberének tekintetéből meglepetést olvasok le. Meglepetése érthető, hiszen számára csak egy Újpest létezik. A 18,3 négyzetkilométeren fekvő városrész és annak örömei, eredményei, gondjai. Aztán arra kérem: ha ő volna az idegenvezetőm, mit mutatna meg büszkén a városrész szépségeiből, és mit takarna el az idegenek elől. Szavaiból azt érzem, nincs takargatnivalója: — Mindenekelőtt a városrész központjára vagyunk büszkék meg a Tito utca környékére, amely már a jövő Újpestjét is megmutatja a hozzánk érkezőknek. Jó érzés látni, hogy a lakótelepeken sikerült létrehoznunk megfelelő nagyságú zöldterületeket és sétálóutcákat is. És az sem kis eredmény, hogy — bár a kerület iskolagondjai nem lebecsülendők —, nálunk mégiscsak egy műszakban járnak iskolába. Eltakarni semmit nem akarunk, inkább változtatni szeretnénk azon a régi gondunkon, hogy nem tudjuk kellően becsülni a környezetet, ezért a városrész egyes pontjain bizony szembetűnik a környezeti kultúra hiányossága. De nyilvánvalóan közrejátszik ebben az is, hogy a kerületben sok régi, a mai követelményeknek meg nem felelő gyár működik. De azt hiszem, büszkék lehetünk ezekre az üzemekre is, hiszen ilyen körülmények között is évente 30 milliárd forinttal járulnak hozzá a nemzeti jövedelemhez. Újpest jó három évtizeddel ezelőtt önálló város volt, önálló tanáccsal. Mint azt egy, az utcán megszólított idős embertől tudom, akkoriban több mezőgazdasági és ipari termékkel járult hozzá Budapest ellátásához, ezért a főváros szolgáló leányának nevezték. Nagy-Bu-5 A kerületi tanács épülete