Budapest, 1984. (22. évfolyam)

11. szám november - Dr. Buza Péter: Lófrálunk a régi Pesten

SAJDIK FERENC rajzai későbbi sétátér helyén. A paták úgy kerültek ide, hogy egészen 1882-ig itt folytak a katonai gyakorlatozások. Kellett tehát bizonyos bátorság ahhoz, hogy valaki itt építsen divatos otthont jól fizető bérlőknek. De hát Széchenyiből sohasem hiányzott a virtus, no meg tudja ő már akkor, hogy liget lesz itt, s mire megszokják a környéket a beköltözők, éppen ez lesz Pest leglátogatottabb s legkellemesebb sétatere. Mit jelent az „angol stílus"? Nos, nem valamiféle, a műízlésben megmutatkozó sajátosságról, hanem speciális térformákról van szó, arról, hogy a bérház építtetője azt gondolta: éppen ideje szakítani a vidéki élet jellemző szokásaival (elvégre ez város, s ha nem az, előbb-utóbb csak az lesz!): az ámbitussal, a közös folyosóval, ahol végigsétálva ki-ki beláthat a szomszéd életébe. Polgárhoz méltóbb az elzárkózás — ha magánügyről van szó. Az én házam az én váram — ahogy az angol mondja. Széchenyi bérházában tehát nem volt ámbitus, körfolyosó, gang, ahonnan szabad belátás nyílt volna a mások otthonába. Itt magára zárhatta az ajtót, aki magányra vágyott, s még csak a szomszéd léptei sem zavarták nyugalmát. A falszomszédé sem, lévén, hogy akkoriban még kellő vastagságúra tervezték a közfalakat. A derék gróf azonban ezúttal nagyot tévedett. Akkor még igényelték az emberek egymás társaságát, s az otthont sem tudták elképzelni közös ámbitus és szomszédolás nélkül. Falusi város volt Pest, urambátyámos világban nőttek fel a lakói. Még mondja valaki, hogy nem változik a világ! Bizony, csak száz évnek kellett eltelnie, s majd minden ház egy-egy inkarnációja Széchenyi ötletének. De akkor... nos, akkor feltűnően zavarta a lakókat a magány, olyannyira, hogy a Ijáziúr — ha nem akarta elveszteni a bérlőit — kénytelen volt visszakozni. Néhány évvel azután, hogy Hild mester elvonult palléraival az épületről, újra csak megjelentek a szorgos mesteremberek bontottak és igazítottak, átrendeztek és kiiktattak, kinyitottak és befalaztak — s mikor a boldog bérlők visszaköltözhettek újjávarázsolt otthonukba, megnyugodva konstatálhatták, hogy a világ rendje helyreállt: újra van ámbitus, s ez a ház sem különc többé, kézközeibe kerültek a kedves szomszédok. Jóval később a ház első emeletének nagyobbik részét a Magyar Középponti Vasút Építészeti és Mérnöki Hivatala foglalta el (az olasz Tallachini, a vasútépítés korának legtekintélyesebb hazai vállalkozója igazgatta ezt az intézményt), s az épületből apránként teljesen kikoptak a szomszédjaikat oly nagyon kedvelő lakók, úgyhogy, mire elaggult az öreg ház, helyén már intézményt szolgáló palotát emelt a nagykereskedők országos szövetsége. A Magyar Kereskedelmi Csarnok névre hallgató reprezentatív székházban működött a szövetség nem kevésbé reprezentatív klubja is. Most újra üres a telek — ha csak az autók állandó seregét nem számítjuk —, s épp olyan sivár, mint hajdanán. Ezúttal azonban egy Széchenyi István is kevés lenne, hogy rendet teremtsen. De ne legyünk igazságtalanok saját kortársainkhoz: nincs ebben semmi meglepő. A város lakóinak száma igencsak gyarapodott, s valahol csak parkolniuk kell... Ahhoz pedig igazán nem kell promenád ... DR. BUZA PÉTER 25