Budapest, 1984. (22. évfolyam)

10. szám október - Kelecsényi László: Az eltűnt Mikádó-kert

Az eltűnt Mikádó-kert A bajok akkor kezdődtek, amikor elvetődött abba a külsőlipótvárosi utcába, ahol nagyszülei laktak réges-rég. Végigsétált a sötét, tekervényes belső folyosón. Az egyik ajtón ismerős nevet fedezett föl, megállt, de nem csöngetett be. Délelőtt lévén, valószínűleg senki sem tartózkodott a lakásban, aztán mi a csudát mondott volna az ajtót nyitónak. Hogy a gyerekkorát keresi? Még bolondnak nézték volna vagy besurranónak. Nagyszülei már nem laktak a házban, elköltöztek az élők sorából is. A bajok folytatódtak. Ahelyett, hogy kiment volna a strandra, vagy egy kihívóan libbenő szoknya után vetette volna magát, megkereste a közelben az alagutat, amit még a nagyapja mutatott meg neki. Az volt a különlegessége, hogy két kerületet kötött össze a vasúti pályatest alatt. Aki az egyik végén bement, a túlsó oldalon kijőve más városrészben találta magát. Titokzatos dolog volt ez egy hét-nyolc éves kölyöknek. Végigment az átjárón. Semmi sem változott, ma is olyan elhanyagolt hely volt, mint akkor. Erre nem figyelt föl annak idején, most pedig fontosabb volt, hogy megvan-e még, mint az, hogy milyen állapotban találja. Lipótvárosi látogatása után reggelenként útnak eredt valamerre, mintha idegen polgárként járná székesfővárosa utcái, tereit. Először szűkebb hazájában nézett szét, a szerelmetes Józsefvárost járta be. Elvetődött Az Ybl-kioszk kedvenc gyermekkori olvasmánya színterére, és csukott ajtót talált. „Tatarozás miatt bizonytalan ideig zárva" — hirdette egy konok felirat a toronyházak közé zárt legendás park bejáratán. Nem értette, hogy egy botanikus kerten mit lehet tatarozni. Ha már ott volt a közelében, felkereste azt a másik parkot, amelyik régebben az Orczy-kert nevet viselte. Dehogyis vonta kétségbe az újabb névadó érdemeit, bár nem sejtette, mik voltak azok. Egyszerűen nem tudta megérteni, hogy az átkeresztelőknek mi bajuk lehetett a verselgető báróval, Mária Terézia obsitos tábornokával, aki vagy két évszázada vette meg és varázsoltatta pompás parkká a területet. Amint belépett, rá kellett ébrednie, hogy a kert régi gazdája és szorgos utódai maguk is lemondanának nevük feltüntetéséről, ha ma látnák kies ligetüket. Sportpályát kerítettek belőle, buszgarázs települt egy részére, ismeretlen rendeltetésű raktárak hasítottak a testébe. A kertből is maradt valami, gondozták is időnként, de már csak halvány utánzata volt a helynek, ahová Pest polgárai utaztak enyhülést keresni a homokos Üllői úton, amikor még el sem ültették a költő megénekelte, azóta kipusztult akácsort. Őt a befelé csörtető, nagy hangú ifjak késztették távozásra. Oxigénhiányban szenvedett. Otthagyta hát a Józsefvárost, alászállt a város gyomrába, hogy minél hamarabb átjusson Budára. Délelőtt volt, de a mozgólépcső végeérhetetlen emberfolyamot szállított, mintha senki sem dolgozott volna a városban. A külföldiek rohama most tetőzött, bár ide csak a szegényebb jutott. Hátizsákos fiatalok meresztették szemüket a térképre, fennhangon közölték egymással felfedezéseiket. A mozgólépcső az élet hajszoltságára emlékeztette. Sorsok siklottak el mellette, néha egy ismerős, akinek köszönni se jutott idő, szépség és ocsmányság futószalagon. Nem tudott ennyi arcot befogadni, leszegte a fejét, s az előtte álló hátát bámulta. Jelentéktelen apróságok foglalkoztatták mostanában. Nemrég olvasott egy tárcát valamelyik lapban a Mikádó-kertről. Több mint Az óbudai piac 12