Budapest, 1984. (22. évfolyam)

9. szám szeptember - A bodyBéla — Takács Mária — Gáti István: Találkozások az operával

alakult ki bennem mai és véglegesnek ígérkező alapelvem: az élő hang az igazi, a stúdió csalás. Ma körülbelül ezer lemezem van (volt sokkal több és még sokkal kevesebb is), háromnegyedük úgynevezett kalózlemez, élő felvétel Mexico Citytől Moszkváig. Első operakritikámat tizenhét (tizenhét?) évesen írtam, azt hiszem, Svéd Sándorról. íteletem az eltet évek alatt nem változott, igaz, a világ más dolgaiban sem. De tizenévesen bajom is támadt: egy jeles tenorunkba úgy belegyalogoltam, hogy cégem súlyos — bár meglehet apokrif — levelet kapott, s az gyalázta gyalázkodásomat. Továbbra is írhattam — vagyis írtam — bírálatokat, de azokat száz árgus szem követte, ha nem több. Gyűjteményemről nincs sok érdekes mesebeszéd. Úgynevezett „ismert gyűjtő" lettem, de nagy gyűjtő soha. A legnagyobb művészek ragaszkodtak minden meglévő vicikvacakjukhoz, s ez csak gyarapodhatott. Én csereberéltem, s amennyit vettem, el is adtam. Fluctuat, nec mergitur jellemezhetném kollekciómat. Persze, a történelem is végigjátszotta és játszatta játékait, a jómód s a nyomor megszabták gyűjteményem mennyiségét és minőségét. A hatásos ária magas c-vel, h-val, netán desszel végződik, erő, összefoglalás. Ilyesmiféle kódát, ricsajos vagy szigorú kádenciát várunk a prózától is. Finálé, epilógus, kóda, így is mondható, és kit zavar, ha nem egészen egykutya e jószágok jelentése. De hogy kell a befejezés, az bizonyos. A felkiáltójel vagy legalábbis a pont. A búcsú az anyagtól. Az anyag búcsúja önmagától. Hattyúdal. Erre nekem nincs lehetőségem. Nem vagyok gyerek. Három gyerekem se gyerek már. Az Operával nem ismerkedtem: három esztendeig fizetett (mérsékelten fizetett) munkatársa voltam, három könyvet írtam róla, s két részletben tizenkilenc esztendeig kritikát, cikket, tanulmányt. Belefáradtunk egymásba. A világ más súgásaira hallgatok. Hogy mi a szép? Egy varázslatos finálé vagy egy pazar nyitány? Nem inkább egy női kebel vagy a Semmering? Gyerekeink gajdolása? Az élet? Csak kérdések ezek. Nem is túlságosan színvonalasak. Mindössze merengek: fontos volt-e ez a kapcsolat? Jó volt? Kapcsolat volt? TAKÁCS MÁRIA — Legelőször a János vitézt láttam. Általános iskolás voltam, vidéken laktunk szüleimmel meg két testvéremmel, az iskola szervezte az „operalátogatást". Legtisztábban arra az aggodalomra emlékszem, ami eltöltött, amikor már a nézőtéren ültünk: talán fel sem húzzák a függönyt, hiszen szól a zene, de még semmit se látni. Azután, nagy megelégedésemre szétnyílt a függöny, és megelevenedett minden, amit addig csak elképzeltem. Azelőtt zenét csak a rádióban hallgattam, vagy szüleim egyre ritkuló házimuzsikálását — akkoriban igen sokat kellett dolgozniuk, nem volt idejük a zenélésre. Kisgyerek koromból mégis, mint valami varázslat tűnik elő, amikor édesapám vállához szorította a hegedűt, édesanyám pedig a zongorához ült. A rádió viszont igen hűséges és bőséges zenei forrás volt számomra. Akkoriban csak a komoly zene érdekelt. Elsősorban a késő-romantikusokat szerettem, később, gimnazista koromban Lisztért és Wagnerért rajongtam. Az operát nagyon szerettem, és szívesen építgettem képzeletemben a hallottakhoz képeket, rendeztem szituációkat, persze titokban, mert nem tartottam „komoly" dolognak, hogy a tanulástól vegyem el az időt „szórakozásra". A gimnázium harmadik osztályában derült ki, hogy van hangom. Ezt én addig is tudtam, de most „felfedeztek", és a dorogi zeneiskolába kerültem énekszakra. Ekkor minden megváltozott. Csekélyke zongoratanulmányaimmal sohasem gondoltam zenei pályára, de amikor érettségi után, első nekifutásra fölvettek a Zeneművészeti Főiskolára, mindaz, amit addig „titokban" képzeltem a zenéről, úgy állt előttem, mint azon a bizonyos színpadon, mikor először fölment előttem a függöny. Ennyi volt az előzmény, és jöttek az új zenei élmények, köztük az operaiak. A főiskolások ingyen mehettek az Operába és az Erkel Színházba, hangversenyekre is. Ezt mindannyian alaposan kihasználtuk. Gyakran volt úgy, hogy az egész évfolyam ott volt egy-egy előadáson. Feledhetetlen előadásokat láttam. Volt olyan opera, mint például a Rajna kincse, amelyet egymás után nyolcszor néztem végig. Erre az időszakra esnek az én első igazi operai élményeim. Ami pedig a főiskola elvégzése után következett, a közvetlen találkozás az operával... De ez már újabb „fejezet". Ha nehéz feladat előtt állok, jó visszagondolni a gyerekkorra, amikor a zene varázslat volt, csodálatos, megfoghatatlan, és minden bánatban biztos vigasz. Ezt az érzést lenne jó felkelteni másokban is, hogy a hallgatóság ne tudjon másra gondolni, csak adja át magát a zene varázsának. Közben elég tetemes idő telt el, és ebben az évben történt velem valami, ami ismét első „operai élmény". Először vittem hároméves kislányomat az Operába, a Varázsfuvolát nézte meg, papája — Gáti István — énekelte Papagenót. GÁTI ISTVÁN — Siess, mert el fogunk késni, mint a múltkor! A bérletünk igencsak középre szól, ezért vagy tíz embert megzavarunk, vagy végig kell állnunk az első felvonást. Kamaszok voltunk: három testvér. Valószínűleg rangidős nővérem szájából hallatszott a fenti noszogatás. Gyorsan fölvettem a (rövid?) nadrágomat, és egymással versenyezve futottunk lefelé a budai utcán, hogy az 5-ös autóbusz az Erkel Színházhoz vigyen minket. Szerencsénk volt, idejében odaértünk. A nyitány alatt becsuktam a szemem, no nem a nagyobb áhítat kedvéért, hanem hogy csak szétnyitott függönnyel lássam a színpadot. És kitárult a csodálatos világ. Megfogalmazni nem tudtam, miért csodálatos, de éreztem, hogy itt valami más történik, mint a hétköznapi életben. Valóság és álom elillanó keveréke. Két vagy három évig volt A művészházaspár