Budapest, 1984. (22. évfolyam)

9. szám szeptember - Andai György: Dühöngő

dokumentáció beszerzése vonatkozásában (?) már korábban megtettük a szükséges lépéseket. Ennek eredményeképpen megbízott beruházónk a közelmúltban arról tájékoztatta osztályunkat, hogy a terveket a tervezőirodától rövidesen megkapják (?), majd eljuttatják részünkre. Ezt követően kerül sor a kézhez vett dokumentáció összeállítására, ugyancsak megbízott szerv útján. Ennek várható elkészítési időtartama kb. egy hónap. Amint az összeállított terveket megkapjuk, haladéktalanul továbbítjuk azokat a társasház részére. A tervekkel kapcsolatban fel kell hívnunk szíves figyelmüket, hogy a szavatossági hibajegyzék összeállításához nincs szükség a dokumentációra. A társasháznak nem feladata az esetleges hibák okainak megállapítása a tervek alapján. (...) A hibák okának és a felelősség kérdésének megállapítása a Fővárosi Bíróság által kirendelésre kerülő igazságügyi szakértő feladatkörébe tartozik." Ugye, milyen szép? A tervek utólag készülnek el! Mi több: a lakóknak nem feladata a hibák kurkászása! A levél 1983 májusában kelt, tervdokumentáció — emlékezzünk az egyhónapos határidőre — máig sincs, ám volt szakértői bejárás, bírósági eljárás —, ahol még szebb dolgok derültek ki. Jelesül: a Bank mintha nem ismert volna pontosan egy szabályt — legalábbis Kenyerespajtásom így értette a bonyolult jogi fejtegetést —, ezért némely károkat, amelyek azonnal észrevehetők voltak, nem javíttatott azonnal, ezek tehát most már elévültek, bár, természetesen, továbbra is megvannak. — Ez a mi kis huszonkettes csapdánk — mondják a lakók (hiába, intelligens entellektüelek). A bakizó Bank nem zárkózik el a kártalanítástól — méltányos összegig. — No de, ki mit ért méltányos összegen? — kérdik a lakók (hiába, kötözködő, hálátlan entellektüelek). Egyébiránt az arra kötelezettek még mindig nem javították ki a perben kijavításra ítélt hibákat. Ezek közül a lakók (türelmetlen entellektüelek) jó néhányat maguk helyrepofoztak, vagy megcsináltattak fogadott mesteremberekkel, mert ki bírja két évig, a „hivatalos" munkáig, hogy törött az ablaküveg; az átázott mennyezet vakolata a levesbe potyog; áll az ürülék a WC-csészében. — Meglehet, a hosszadalmas eljárásnak épp ez a célja — vélik egyesek (megátalkodott, gyanakvó entellektüelek) —: hozza helyre a lakását a lakó maga, hadd ne kelljen az illetékesnek dolgoznia vagy fizetnie. Ez újabb csapda, hiszen a hibajegyzéken (8 példány, 6 centiméteres margó, természetes rend) szereplő, ám időközben eltüntetett bajok „ugyebár ki vannak javítva", tehát nincsenek is, ergó: ezekért kár-, illetve költségtérítés sem jár. Cseles, nemde? Hogy mennyire kellene az a fránya tervdokumentáció, talán bizonyítja: azt a szitaszerű vízcsövet napokig több kutatóárokkal keresték a kertben. (Mert az is van, kert, az ám, úgy húsz méterszer hat méteres, mintegy hatvan fok lejtésű, elvileg füves, fás rézsű, meredek domboldal. Elvileg, mert fű, fa nem nő, rosszul vetették a magot, ültették a csemetét, a lakók TETTAMANTI BÉLA rajza — hiába, makacskodó entellektüelek — nem vették át a semmit, a kertész megvonta a vállát és eltűnt.) Amikor a vízcsövet végül is megtalálták, kiderült, hogy a meredek domboldalai tartó támfalat — legalábbis Kenyerespajtásom így értette a bonyolult műszaki fejtegetést — pontosan a vízcsőre építették. Most hát statikai vizsgálat következik, hogy a támfal nyomása alatt eltörött cső vize vajon mennyire mosta alá a házat. Az épület ugyanis a dombhajlat alján áll, és a természet törvényei szerint — ezt még Kenyerespajtásom is tudja — minden, ami magasan van, lefelé igyekszik, ez esetben a víz a ház alá. — Lebegünk, vigyorog Kenyerespajtásom, — vízágyon lebegünk. — Miért nem írsz a házól, amelyben laksz? — kérdem, immár sokadszor, Kenyerespajtásomat. — Háát... tudod, az egyik árokásó vizesembertől megkérdeztem, mikorra várható, hogy elkészülnek. Akkor a vizesember azt mondta, mit sürgetem, meg azt is mondta: ,,— De oda van! Nincs rendesen víz, na és? És akinek egyáltalán nincs, mert albérletben lakik, mint én, klozett a gangon?" — Uramatyám, de hiszen ez vegytiszta demagógia! Te ennek bedőlsz? Lelkiismeret-furdalásod van? — Háát... nem tudom. — Kenyerespajtásom láthatólag nincs meggyőzve. * * * A házat, ahol Kenyerespajtásom lakik, a lakók saját költségükön kerítették körül. Mielőtt valaki a szent magántulajdon ósdi kerítésszemlélete és a szocialista értelmiségtípus öntudatának ellentmondásairól kezdene prelegálni, sietve hozzátesszük: azért kellett elkeriteni a telket, mert még a ház elkészülte után hónapokkal is — a hagyomány nagy úr — ki-ki arra járt át, gyalog vagy éppen építési anyagot szállító teherautóval. A saját költség azért fáj Kenyerespajtásoméknak, mert a Cs. utcai lakótelep többi háza már eleve kerítéssel épült, nem is olyan egyszerű, olcsó fajtával, amilyen az övék, hanem kőlábazatossal, széppel, masszívval. Tehát se kerítés, se tervdokumentáció, se — és ez sem akármi — telekkijelölés. Úgy bizony. Áll egy ház lassan két éve egy telken, ami nincs kijelölve, vagyis: tulajdonképpen telek sincs! A lakókat ez ügyben is megnyugtatták: — Készül az „anyag". Ám az „anyag" még mindig nem állt össze, így a háború állandósult. Mert az is van ám Kenyerespajtásoméknál: háború, csata a szomszéd ház lakóival, akik szerint Kenyerespajtásomék telkének egy része nem Kenyerespajtásoméké. Pontosan ez az a terület, ahol a nagyjából hatszor öt méteres betonozott „dühöngő" van, hangos focicsaták, lábteniszpartik színhelye. A szomszédok (Hol a telekkijelölés, a szent papir? — jelszóval) elvágták Kenyerespajtásomék kerítését (azt az ominózus saját költségűt), és gyermekeiket átzavarják a dühöngőbe, dühöngjenek ott a labdájukkal, és dühöngjön a húsz család a lakásában. — Miért nem írsz a házról, ahol laksz? — kérdem, immár sokadszor Kenyerespajtásomat. — Háát... tudod, azt hiszem, egy kicsit félünk. — Kik? Mitől? — Mi, lakók mindenkitől. Azt mondja valahány illetékes, legyen az bank, tervező, beruházó, kivitelező, hogy maximális jóindulattal foglalkozik ügyünkkel. Nem akarjuk egy cikkel, riporttal esetleg magunkra haragítani őket, mert ki tudja, milyen az az ügyintézés, amelyik nem maximálisan jóindulatú. — Kenyerespajtásom szemében először villan meg némi malícia. — Meg azután — komorodik el ismét —, nem szívesen írnék az ügyről, mert esetleg privatizálásnak minősítenék, az pedig a mi szakmánkban tilos. — Ember! Rád ijesztettek, hogy hálátlan, henye, élveteg rózsadombi értelmiségi vagy, legyél boldog, hogy egyáltalán lakásod van — oké, beszari lettél, vagy durvábban fogalmazva: szuperszenzibilis. Rendben, illetve nincs rendben, de mindegy. De könyörgök! Húsz lakás, húsz család; két- vagy két és fél szobás lakásokban élő, két-három-négy gyerekes családok élete, pontosabban állandósuló kínja — ez neked privatizálás? És miért magánügy megírni: manapság hazánkban — deklaráltan — a lakáskérdés a legnagyobb társadalmi gond, ám ezen ki-ki (főleg és joggal) a lakáshoz jutás gondját érti, így hát alig törődik bárki azzal, milyen is az a lakás? — Háát... nem tudom. — Kenyerespajtásom láthatólag nincs meggyőzve, ezért (nagy sumák vagyok) azt tanácsolom neki: írjon úgy, mintha nem a saját baját panaszolná, és kezdje dolgozatát — például — így: „A lakásban, amely Kenyerespajtásomnak, a szerkesztő elvtársnak otthonául adatott, lassan nemhogy élni, de lakni sem lehet." ANDAI GYÖRGY 9