Budapest, 1984. (22. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr.Sibelka-Perleberg Arthúr: A Bomba tér

A Bomba tér és vidéke A század elején még így hívták — és sokáig így is nevezték — a Batthyány teret, ahol három évtizeden át mint gyerek, mint diák laktam. Ugyan mitől kapta a harcias nevet? — kérdezheti a mai járókelő. Hát nézzünk körül várostörténészi szemmel! Úgy kell kezdeni, mint ahogyan igen sok „komoly" értekezés indul: „már a régi rómaiak..." Igen, a régi rómaiak — akiknek a Duna jobb partján haladó hadi sztrádát is köszönhetjük — meglátták, hogy ezt a pontot kell metszenie a pannon dombok közti völgyvonulaton átszelő útnak. így képződött az átkelőhely, egyben kereskedelmi rakodó, aminek őrzésére szerény utódként sok század múlva ide építettek egy oszlopos, klasszicizáló őrházat. Előtte gúlába rakva állottak a szép, kerek, fényesre suviszkolt ágyúgolyók. Bár sohasem használták őket — de névadásra alkalmasok voltak. (Az építmény a múlt század végén békés mázsálóházzá alakult, majd még békésebb célt szolgált: népkonyha lett. A nevet megőrizte a közszáj, a tradíciót tisztelő jó budaiak ajka — sőt, még a helyi hajó (vulgó propeller) kapitánya is sokáig úgy harsogta bele a kürtjébe: Bbbbbom-bbba téér! Piac és közlekedési csomópont. A piacot, még mielőtt a vásárcsarnok megépült volna, a környékbeli svábok képviselték. Kora reggel — tavasztól őszig — megje-A Bomba tér a századfordulón lentek szekereikkel, amikről édes-fanyar gyömölcsszag áramlott. Szerencséjükre nem volt KÖJÁL, mert a higiénia nem tartozott üzleti eszményeik és elveik közé. Szállóigévé vált az alábbi párbeszéd. A sokszoknyás „őstermelő" gusztusos szőlőlevélen kínálta a házi készítésű vajat: tenyérnyi, gömbölyű halmazt, a teteje finom hullámvonallal ékes. „Ugyan lelkem, mondja már, mivel tudják ezt a szép rajzot odaremekelni?" — kérdezte a gondos háziasszony. A válasz — eredeti dialektusban —: „Na, ja, mit dem Lauskamm!" — ami a legtapintatosabb fordításban így hangzik: ,,... hát a tetvező fésűvel..." Ami pedig a közlekedést illeti (persze még nem volt földalatti), a Duna-parton mihamar megjelent a villamos. Igaz, csak néhány vonalon szaladgált, s ezért nem volt számozva. Gyermeki fantáziánkat fölkeltették a kocsik elején lévő színes, kör alakú tárcsák: sárga karika fehér alapon, piros-zöld ábrák és hasonlók. Járt továbbá itt az omnibusz is, a Városligettől a Lánchídon át a Széna térig (ma: Moszkva tér). Érdemes megjegyezni: Pesten is volt Széna tér, a mai Kálvin tér helyén, ugyanis annak idején itt abrakoltatták meg a vidékről behajtó kocsik lovait. Kétlovas, szelíden döcögő járművek. A gyermekek állandóan irigyelték azokat a suhanc alkalmazottakat, akik a pótlovak körül foglalatoskodtak. Ugyanis a hídon és az Irma (ma: Mária) tértől felfelé emelkedő pályán csak három ló bírta el a kocsit, ezeket lent befogták, majd visszafelé — az új, következő járathoz kifogták. A fiú délcegen, szőrén ülte meg a pacit, arcán egy lovasrohamot vezénylő tábornok önérzete ragyogott. És a harmadik közlekedési ágazat: a tér bal oldalán, a kórház mellett, egyik oldalon a konflisok, másik oldalon a stráfszekerek állomásoztak. (A „konflis" elnépszerűsítése a francia „comforttable" = kényelmes szónak; a stráfkocsi pedig teherszállításra szolgált.) A kocsis-arisztokrácia mellett a plebset egy kecskelábú, púpos figura képviselte, aki lovakat itatott, és a kerekeket mosta le. Állandóan szóharcban állott gazdáival, az első „illetlen" szavakat tőle hallottam. Mikor mit sem sejtve, családi körben elismételtem, hogy „azt a mennydörgős...", rendreutasítást kaptam: „ilyesmit egy úrigyerek nem mondhat"! Hogy teljes legyen a korkép: akkor még voltak „úrigyerekek", és voltak olyan szavak is, amelyeket nem illett ismerni. (Ha magyar filmeket írnék, most sok hasznát vehetném akkori tudásomnak.) A teret 1905-ben nevezték el Batthyány Lajosról — sem okát, sem időszerűségét nem ismerem. Vele együtt a nyugat felé 12