Budapest, 1984. (22. évfolyam)

7. szám július - Gábor Sándorné: A 45 167-es

A 45 167-es EMLÉKEZÉS 1944 NYARÁRA Újfehértó tizenötezer lakosú község Szabolcs-Szatmár megyében, Debrecen és Nyíregyháza között. 1944 tavaszán körülbelül kétezer-ötszáz zsidó származású magyar állampolgár lakott a helységben. Köztük a nagyon vallásos szefárdoktól a neológokig, sőt, az ateistákig minden árnyalatot meg lehetett találni. Még a határokon túl is ismert volt a falu, mert itt élt Solem Lézer, a híres „csodarabbi", akit zsidók, keresztények, hazaiak és külországbeliek egyaránt fölkerestek, hittek csodatételeiben, gyógyulásukat, boldogulásukat remélték imájától. A falu zsidó lakosai zömében egyszerű emberek: szatócsok, cipészek, szabók, rőfösök, üvegesek, bőrösök, tollasok, asztalosok, koldusok voltak. A nők, főleg az asszonyok, nem jártak el dolgozni, ők a családról gondoskodtak, ami nem kevés munkát jelentett, hiszen itt nem volt ritkaság a nyolc-tíz gyermekes család. Sok családban három, négy nemzedék élt együtt. Két orvos, két gyógyszerész, egy ügyvéd, néhány gazdálkodó és tisztviselő, továbbá négy tanító képezte az intelligenciát. Sok volt az öreg és még több a gyerek. A népiskola hat osztályában kétszázötven gyermek tanult, a kisebbek száma ennél több, a tizennégy éven felülieké valamivel kevesebb volt, mert felnőve sokan mentek el otthonról, boldogulásukat a várostól remélték. Ez a zsidó közösség döbbenten ébredt 1944. március 19-én: a németek megszállták Magyarországot. Sokat hallottunk, olvastunk a háborúról, a németek kegyetlenkedéseiről, de egészen e napig dédelgettük magunkban azt a hitet, hogy mi nem kerülhetünk olyan helyzetbe, mint Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország. A mi országunk, a mi hazánk kivétel lesz. Hiú ábránd volt, sokkal józanabbnak kellett volna lenni, hiszen figyelmeztető jel már bőven volt addig is. Apáinkat, férjeinket, testvéreinket munkaszolgálatosnak hívták be, hallottunk a velük szemben alkalmazott kegyetlen bánásmódról. Én is hamarabb ébredhettem volna, hiszen már 1942-ben megkaptuk a hírt, hogy munkaszolgálatos testvérem eltűnt a Donkanyarban. Majd egy új fehértói lengyel-orosz származású családot (a férj volt orosz, az asszony lengyel) is elhurcoltak. S emlékeznem kellett volna, miket mesélt férjem, aki 1944 februárjában szabadságon volt. Mentségemül csak az szolgálhat, hogy eléggé elszigetelten éltünk, és a legmerészebb fantáziával sem gondolhattunk azokra a borzalmakra, melyek Szüleimmel később megtörténtek velünk. Ezekre — hiszen menekülésre nem gondoltunk, nem is gondolhattunk — lelkileg sem voltunk fölkészülve. Szerettük az életet, fiatalok voltunk, reméltük, hogy nemsokára vége lesz a háborúnak, és minden más, minden jobb lesz. Jóval később. Auschwitzban, hozzám lépett egy Kassán tanító gimnáziumi tanárnő, s azt mondta: „Tudod, miért jutottatok ti is ide? Mert még selyempaplanos ágyban aludtatok, mikor minket már elhoztak, de nem néztetek utána, mi történt velünk, azt reméltétek, hogy ez veletek nem történhet meg. A közöny helyett tennetek, cselekednetek kellett volna!" Keserű volt a hangja. Míg egy fogoly orvoséból az élet reménye hangzott, ahogy ott állt közöttünk kopasz fején a csíkos sapkával: „Haza kell jutnunk, újjá kell építeni az országot, dolgozni és nevelni, hogy soha többe ne legyen háború és embertelenség." Mindkét megjegyzést örök tanulságul raktároztam el magamban. De egyelőre még itthon voltam tudatlanul, botor reményekkel. Férjem munkaszolgálata idején barátaim segítettek, nem maradtam magamra, az egyik családnál éltem, lakásomat csak szükség esetén kerestem föl. Az emlékezetes március 19-i napon barátnőim idős édesapja lépett be a szobába, és csak ennyit mondott: „Die Deutschen sind da!". Németül szólt, hogy csak mi idősebbek értsük meg, de eltorzult arca, könnyes szeme sok mindenről árulkodott. Pár nap múlva bementem Debrecenbe egy konflissal, hogy meglátogassam ott élő idős szüleimet. Ott találkoztam először németekkel. Bevallom, hogy most, negyven év elmúltával is megremegek, ha eszembe jut, mint csattogott csizmájuk talpa a debreceni Piac utcán, amint indulóik ütemére masíroztak. De sokszor kísértett álmaimban és a valóságban is ez a menet! Kísért még ma is! Néhány nap telt el, és jöttek az intézkedések. „Minden zsidó köteles sárga csillagot a ruháján viselni!" — adta tudtul a kisbíró, a falu dobosa. Én mint az új fehértói zsidó iskola tanítónője talán elsőként varrtam föl a szívem fölé a csillagot, és biztatóan mondtam a hozzám fordulóknak: ez még nem nagy szerencsétlenség, hiszen mi sohasem tagadtuk, hogy zsidók vagyunk. Ráfért az emberekre a nyugtatás, mert egyszerre kiközösítettek lettünk. Aki ilyesmit nem élt át, az nem tudja, milyen lelki teher az. Üzleteinket, műhelyeinket elkerülték, senki se érintkezett velünk, mindenki 23