Budapest, 1984. (22. évfolyam)

7. szám július - Jávor Ottó: A Varga-ház

Radnóti Miklós, a háttérben Derkovits Gyula Czóbel Béla, a háttérben a Múló Idő CSIGO LÁSZLÓ felvételei zilika lépcsőin lépked lefelé, vagy kengyelből száll ki, hiszen nem lehet ezzel a néppel lóhátról beszélni. Jövőbe néző szemében nincs tündöklő csillag, csak szomorúság. Károlyi Mihály keze is zsebben, aggodalmait gyűrte oda, összezárt cipőjében a lépés indulata, arcán az etikus férfi önuralma, szigora, görnyedt vállán a kilengő magyar történelem, mely — mint Szent Erzsébet a női nyeregben — nem találja azt a biztos pozíciót, egyensúlyt, honnan legalább egy szusszanásnyi időre körülnézhetne — mi volt, és mi lesz? —, fölmérhetné önmagát, tennivalóit. Ha végignézted a bakancsokat, csizmákat, cipőket, papucsokat, a mozdulatokat, a szemeket, a vázlatokat, a képeket, a szobrokat, belátod: nem egy-egy érzelmi kitörésre, dilettáns jajdeszépre, sznob kritikusi hümmögésre késztetnek az alkotások, hanem evidenciákra döbbentenek rá, vagyis: gondolatot ébresztenek. Most látható igazán, hogy az egyedi, önmagukban is egész művek többek emléknél, figyelmeztetésnél, és így együttesen állnak össze teljességgé. A mohácsoktól üszkös, arany zsinóroktól cafatos múltunkból előlépő alakoknak: Szent Istvántól Derkovitsig, Czóbelig, Károlyitól Radnótiig — hogy csak őket említsük — tartásuk, mondanivalójuk van. A közhelyeket elkerülő művészi megformálás révén nagyságukban és esendőségükben ezért magasodnak példává. Az adás gesztusa öröm. De adni csak az tud, akinek van miből. A gyűjtemény Varga Imre tehetségének gazdag forrásait tárja fel, és juttatja az érdeklődőt a látványon át a gondolathoz. Persze, az adásé mellett fontos a befogadás öröme is. Ki kell tehát nyitni a kapukat a tágabb közösség — közönség — előtt, hogy minél többen osztozzanak az örömben, az élményben. A kapunyitást szolgálja ez az ízléssel, ritka gonddal, áldozattal létrehozott múzeum, kiállítóház, a Főváros ajándéka. Méltó az alkotóhoz, a mecénáshoz, a magyar művészethez. JÁVOR OTTÓ 17