Budapest, 1984. (22. évfolyam)

7. szám július - Hollós László: A törvény szövedéke

az ilyenkor szükséges iratokat, s megállapítottuk, hogy a szóban forgó telek birtoklapjára nincs bejegyezve szolgáló kötelezettség — mondja Horváth Béla, a műszaki osztály vezetője. — Valamikor jóformán az egész Martinovics-hegy a Magyar család tulajdonában volt. Amikor Magyar János eladta ezt a telket, a vevők, Boross János és felesége szívességből, jószomszédi viszonyból megengedték a korábbi tulajdonosoknak, hogy átjárjanak az ingatlanon. Borossék 1981-ben továbbadták a telket, s mivel az új vevők építkezni kívántak, a szívességi úthasználatot megszüntették. Nem vagyok jogász, de érzésem szerint Borosséknak illett volna felhívni a vevők (a későbbi építtetők) figyelmét arra, hogy az ingatlannak a szakadék felé eső részén hosszú idő óta mindenki átjár. A pereskedő szomszédok talán akkor valahogy megegyezhettek volna. Nekünk az építési törvény szerint kellett eljárnunk. Ezt az építési engedélykérelmet nem lehetett elutasítani. Minden kelléke törvényes volt. Gondolja, hogy dr. Röder Edit, a köztiszteletben álló országgyűlési képviselő, a villatulajdonosok ügyvédje egy szélhámossághoz adná a nevét? (Dr. Röder Edit évekkel ezelőtt Magyar János érdekeit képviselte. — A szerk.) Mi hát a megoldás? — Útügyi előadónktól tudom, hogy Magyarné telke szilárd burkolatú közúttal határos. Igaz, ez nem közvetlenül a büfé épületénél van. Ide csak egy kanyargós földúton lehet felmenni, gyalog. Magyarnénak és Tankánénak közösen vagy külön-külön egy gépkocsival is járható, burkolt belső utat kellene kialakítani. Milyen alapon lehetne a villa tulajdonosait arra kötelezni, hogy ingatlanuk végén szolgalmi utat létesítsenek? Ők megvették a telket, körültekintően jártak el, még hivatalos nyilatkozatot is kaptak az eladótól, hogy az ingatlanon nincsen teher. Magának csinálta a bajt Mindezt Gombás Tiborné, a Fővárosi Tanács városrendezési és építési főosztályának vezetőhelyettese is megerősítette. — A telekkönyv és műszaki nyilvántartási térképünk is egyértelműen bizonyítja, hogy mivel a kérdéses ingatlan volt az utolsó építési telek az utcában, a szolgalmi út csak a telek oldalhatáráig ért. A villán túli ingatlan, ahol a büfé is van, nem építési terület, a 7l-es jelű, közcélú zöldterület céljára kijelölt övezetbe tartozik. Magyarék 1960-ban engedély nélkül építkeztek ide, igaz, 1961-ben családi házukra fennmaradási engedélyt kaptak. Később egy terasz — és nem büfé! — kialakítását is engedélyezték számukra. — Azt a bíróság is elismerte, hogy a büféhez vezető ,,belső út csak az év egyes részein használható gépkocsival való közlekedésre". Vajon mit csinál Magyarné akkor, ha télen vásárolni akar menni, tűz üt ki, vagy mondjuk, rosszul lesz? — És mit csináljon az, aki jóhiszeműen megvesz egy telket, és szabályos engedély alapján építkezik? Nem pártolhatunk egy szabálytalan építkezőt azzal szemben, aki teljesen korrekt módon intézi az ügyeit. Annak idején az építési hatóság akár azt is elrendelhette volna, hogy Magyarék bontsák le a házukat. Mindig meglehetősen nagyvonalúan bántak velük a hatóságok. Lehet, hogy az év egyes szakaszaiban nem használható az a belső út, de ez még nem indokolja, hogy a Pethényi út 14/a alatti telket ne lehessen beépíteni. A telek hátsó része túl keskeny, a tulajdonosok kénytelenek voltak elöl, a korábban átjárásra használt útra is építkezni. Ha valakinek ennyi fórumon nincs igaza, akkor ezt tudomásul kellene vennie. Nem hiszem, hogy a földhivataltól kezdve a bíróságon és az építési hatóságon át a vbtitkárig itt mindenki valami gonoszságot művelt volna. Fézler Istvánné főelőadó jól ismeri az ügyet, már többször járt a helyszínen. — Elhiszem, hogy ha Magyar néni elpanaszolja a baját, részvétet kelt. De hát ő maga teremtette ezt a helyzetet. Miért adták el annak idején a telket? Vagy ha már eladták, miért nem gondoltak arra, hogy egyszer majd biztosan építkeznek itt, és megszüntetik az átjárást? Magyarné, esetleg a büfésekkel társulva, rendbe hozathatná a telkén belül lévő utat. Alulról egy följárót vagy egy lépcsőt is lehetne ide építeni. Persze, mindenkinek kényelmesebb volt fentről, kocsival bejönni a büféig. De hát egy kis túra nem árt... Ez az út nem út A Fővárosi Kerületek Földhivatalában Kecskés Istvánnéval, az ingatlannyilvántartási és földminősítési osztály előadójával együtt tanulmányozom át az iratokat. A telekkönyvi betét és a tulajdoni lap alapján nyilvánvaló, hogy a kérdéses 9852/6 hr. számú ingatlant soha nem terhelte szolgalom. A telek tulajdonosai hivatalosan soha nem engedték meg az átjárást. — Az 1969-es jogszabály értelmében azt jegyeztük be a telekkönyvbe, amit az érintett felek kértek. Amikor Magyarék eladták a telket, elmulasztották bejegyeztetni rá a szolgalmi jogot. Csak szívességi alapon járhattak át rajta, s a szívesség nem birtokolható el. Az alapprobléma az adásvételnél ezúttal is a járatlanság és a figyelmetlenség volt. Úgy tűnik, Magyarék hiába perelnek. A törvény nem ismerete nem mentesít, és a pénztártól való távozás után... Persze, ha bizonyítani lehet, hogy Magyarné és Tankáék csak a szomszédos telken keresztül tudják megközelíteni a házat, a villa tulajdonosainak ún. tűrési kötelezettséget írhatnak elő. * A kör bezárult. Magyarnéék szolgalmi jog megállapítása és bejegyzése címén tovább pereskednek. Arra hivatkoznak (egyébként jogosan), hogy a büfé épületét az év bizonyos szakában a belső földúton nem lehet megközelíteni. Ezért a telek hátsó részén szolgalmi út kialakítását kérik. Jogász ismerősöm szerint szerencsétlen ügy ez, amolyan 22-es csapdája, sokáig elhúzódhat. Nem szívesen vállalná a bíró szerepét. Mindenesetre tény: a kérdéses útszakaszt évtizedeken át mindenki használta. De mivel a telekkönyvbe nem jegyezték be, hivatalosan soha sem létezett. Olyan ez, mint az egyszeri kalauz esete, aki a tévesen kezelt menetjegyre ráírta: „Ez a lyuk nem lyuk. Kerekes." Ebben az érzelmeket és indulatokat felkavaró ügyben nem történt jogtalanság. Mindenki a törvény betűi szerint járt el. Csakhogy már a régi rómaiak is tudták: „Summum ius summa iniuria." Azaz: A legteljesebb jog a legnagyobb jogtalanság. HOLLÓS LÁSZLÓ A büfé és a villa — a két szomszédvár