Budapest, 1984. (22. évfolyam)
7. szám július - Seregi László: Öltöny
Öltöny Az első jelzés Zsófi nénitől, anyám egykori barátnőjétől érkezett. Szegény, roppant büszke rám. Azt hiszi, hogy nekünk, tollból élőknek több befolyásunk van a dolgok menetére, mint másoknak. Néhanapján, ha összefutunk, sosem mulasztja el, hogy felsorolja, szerinte mely kérdésekben illene hallatnom a hangom. — írjál a nyugdíjasokról! Arról, hogy velünk senki nem törődik — mondja, és mélyet sóhajt, inkább megszokásból, a téma okán. — Ugyan, Zsófi néni, mit tehetnék én magáért? Legfeljebb rendkívüli gyorssegélyt utalna ki a tanács, feltéve, hogy megadjuk a nevét is. Ha meg titokban tartjuk, csak nekem lesz kellemetlenségem; azt vágják majd a szemembe, hogy kitaláltam az egészet. Máskor meg azzal állt elő, tegyem közhírré, hogy bolondot csináltak belőle. — Bevezettettem a gázt a cserépkályhába, most meg a nyugdíjam felét fizetem ki a fűtésszámlára. — Hát, igen, úgy tűnt, hogy a gázé lesz a jövő — felelem sután, s valami lehetetlen magyarázatba bonyolódom, mint mindig, ha nincs ínyemre, hogy határozott igennel vagy nemmel válaszoljak. A minap aztán Zsófi néni, szakítva hagyományainkkal, nekiszorított a gang korlátjának, s a fülembe súgta, hogy nincs kibékülve az ábrázatommal, igazán csináltathatnék már magamnak egy öltönyt. Mégsem járja, csóválta a fejét, hogy egy ilyen meglett ember, aki időnként komolyabb helyeken is megfordul, csak így, kordban és bőrben szaladgáljon. — Van nekem szép öltönyöm, nem is egy! Hiszen tetszik tudni, de így sportosabb — mondom, s önérzetesen kihúzom magam, hadd lássa, hogy fest egy olyan ember, akinek több öltönye van. Az az igazság, hogy hazudtam Zsófi néninek. És mindenkinek, aki öltönyt követelt rajtam. Még Z. elvtársat is átvertem, aki pedig egyszer, mihelyt befejezte szokásos negyedévi nyilatkozatát, lanyha mosolyok közepette megjegyezte, hogy most a legszívesebben hazamenne, és felvenné a legkényelmesebb cejgnadrágját, de, sajnos, nem teheti, mert a hivatala kötelezi. — Mit szólnának a vendégeim? Még azt hinnék, hogy szántszándékkal nem adom meg nekik a tiszteletet — célozgatott, s nem eredménytelenül. Otthon tüstént odaálltam a falitükör elé, hogy szemügyre vegyem a ruházatomat. Nem láttam magamon semmi különösebbet, legfeljebb a nyaksálam színösszetétele lehetett frivolabb a kelleténél. — Te, mit szólnál, ha csináltatnék egy öltönyt? — kérdeztem a feleségemtől, aki nagyon szelíd asszony, de nem mindig szívleli a vicceimet. A múltkor is kikelt magából, amikor a gyerekek ebédpénzéből lemezeket és egy doboz macskanyelvet vettem. — Hagyj békén a hülyeségeiddel, inkább vidd vissza az üvegeket! — figyelmeztetett, s ezt nem kellett volna tennie. Ritkán gurulok dühbe, talán azért, mert amúgy is folyton a plafonon vagyok, de most átszakadt a gát. Artikulátlanul kiabálni kezdtem, hogy ebben a kurva életben egyeseknek mindent szabad, másoknak meg semmit. Amióta az eszemet tudom, állandóan gürcölök, mindenkinek minden szart megírok, csakhogy legyen miből kifizetni a villanyszámlát, s, lám, még egy normális öltönyt sem csináltathatok magamnak. — Most már juszt is lesz öltönyöm! — szűrtem a szavakat a fogaimon át, s bevágtam az ajtót. * Nincsenek előítéleteim. Amikor az NDK-ban éltem, volt egy zenekarunk. A dobnál egy cigányfiú ült, a kongákat pedig egy angliai néger püfölte. Jól kijöttünk egymással, talán, mert nem pénzért játszottunk. Sokat nevettünk együtt, főleg akkor, amikor Joe megmutatta, hogyan dajdajoznak meg ringatóznak a svábok, ha berúgnak. Mondom, nincsenek előítéleteim, de az öltönyök iránt mindig ellenszenvvel viseltettem. Gyermekkoromban azért utáltam, mert abban sosem csinálhattam semmit, ügyelnem kellett, hova teszem le a fenekemet, nehogy koszosfoltos legyen. Meg aztán az alkalmak, amikor rám erőltették! Gizi néni és Lajos bácsi, a gazdag Konrádék meg a csóró Soltiék — csupa unalmas alak, akik másról sem tudtak beszélni, csak arról, hogy kiről érkezett hír odaátról, kinek nem adták meg már megint a kivándorlási engedélyt, mi lett Mindszentyvel és Rákosival s a többi. Később az iskolai ünnepélyek, az örökös Majakovszkij-és Váci-idézetekkel, az agyamra mentek. A merev külsőségek, a hamis hangok egy teljes nemzedék kiábrándultságát alapozták meg. Még szerencse, hogy akadtak köztünk polgári származékok is, akik nyitottabban szemlélték az eseményeket. B. például, akit — persze a háta mögött — ;,a" reakciósnak neveztünk, egyszer odáig merészkedett, hogy a Himnusz elhangzása után bekiabálta: „Hajrá, magyarok!" Nagy botrány lett az ügyből, állítólag még a Kerület is foglalkozott vele. S csak azért nem lettek súlyosabb következményei, mert B. elvállalta, hogy megszervezi osztályunk spontán tüntetését az amerikai nagykövetség előtt, a görög beavatkozás miatti tiltakozásul. Találkoztam aztán öltönyökkel a munkahelyeimen is. Erről jut eszembe: öltönyös emberekkel a lehető legritkább esetben futok össze az utcán. Nem tudom, hova teszik, akik viselik, de a hivatal, a gyár kapuján kilépve hirtelenjében átalakulnak. Pontosabban visszaváltoznak azzá, akik valójában. Az öltöny tehát, ha jól belegondolok, nem nadrág és zakó puszta együttese. Jóval több ennél! Jelkép, önmagunk megtagadásánakjelképe, annak bevallása, hogy igen, én is kész vagyok igazodni a többiekhez, még véletlenül sem szeretnék kilógni a sorból. Le kell mondjunk másságunkról, hogy boldogulhassunk ezen a földön. Prokrusztész ágyába kerültünk, barátaim, mindannyian. * Számolgatjuk a pénzt, mennyit csíphetnénk le belőle, hogy azért jusson is, maradjon is. Semmi eredmény. Hirtelen rádöbbenek, hogy eltűntek a kredencből a dobozok, amelyekben a kosztra, rezsire meg egyebekre szánt összeget tartottuk. Kérdőn nézek az asszonyra: — Hol vannak a dobozok? — Amiket a nagyanyádtól kaptunk? 8