Budapest, 1984. (22. évfolyam)

6. szám június - A Budapest postája

Dr. Takács József, Rákospatak park 7., 1142 Helyet adunk Posta rovatunkban érdekes fejtegetésének a Himnuszról és a törvényalkotásról. „Az államhatalom (az uralkodó) felségjelvényeit általában jogszabályokban rögzítik. Hazánkban is számos törvény és rendelet szabályozta a címer, a lobogó és az állampecsét tartalmi jegyeit és megjelenési formáit. Más azonban a helyzet a szorosabb értelemben nem is államhatalmi jogosítványnak tekintett, bár a nemzet jelrendszeréhez tartozó Himnuszszal. Kétségtelen viszont, hogy a nemzeti Himnusz közvetlen és bensőséges kapcsolatot teremt a néppel, s míg az említett államhatalmi felségjelvények „felülről", a hatalom oldaláról nyernek szabályozást, a Himnusz „alulról" fakadó forrásból merít. Ezt igazolja az államhatalmi felségjelvények és a Himnusz jogi szabályozásának hazai története is, bár nálunk a jogi rendezés kitekintett a Himnuszra is, sőt, kísérlet történt törvényi szentesítésére is. A jogszabályok — rendeleti szinten — két alkalommal foglalkoztak Himnuszunkkal, mégpedig 1920-ban egy belügyminiszteri rendelet (13277/1920. B. M. sz.), amely eltiltotta, hogy nyilvános helyen játsszák (kávéházakban, vendéglőkben), és egy másik, 1940-ben (1015/1940. B. M. sz.), amely elrendelte, hogy a Himnusz után a Rákóczi-indulónak egy egységet képező részét is el kell játszani. Mindkét rendeletnek volt valamelyes korszakbeli aktualitása, mint pl. az, hogy a háborús időszakban a lágy dallamú, érzelmes Himnusz „harciasabb" legyen. Olyan bizalmas utasítások is voltak, hogy a fegyveres testületek tagjai a Himnusz éneklése közben feszes állásban tisztelegjenek. Ezt a kormány ellen tüntetők időnként fel is használták, és a karhatalom támadásakor énekelni kezdték a Himnuszt. A nagy politikai harcok idején, 1903-ban törvényjavaslatot nyújtottak be a képviselőházba a Himnusz törvénybe foglalása érdekében. A Házban tíz napon át folyt az ellenzék pergőtüze a kormány ellen, az ún. Gotterhalte-vita során. Az országgyűlés ülésén (1903. ápr. 16-án) Gál Sándor képviselő bejelentette, hogy „kiterjeszkedni óhajt az úgynevezett pécsi hadapród-iskolai botrányra". Ennek előzménye az volt, hogy az iskola parancsnoksága elrendelte: a növendékek a márc. 15-i ünnepségen a Gotterhalte-t énekeljék. Ezzel kapcsolatban utalt egy másik esetre is, amikor Marosvásárhelyen a húsvéti feltámadási körmeneten szintén a császári himnuszt játszották, s a közönség felháborodott tiltakozása ellenére a tüntetők eltávolítása érdekében két század felfegyverezett katonát rendeltek ki. Az ellenzék élesen támadta Széli Kálmán kormányát s különösen báró Fejérváry Géza honvédelmi minisztert — aki később az ún. darabontkormány fejévé lett. Amint az interpellációkból s az azokra adott válaszokból kiderült, Pécsett két hadapródot megbüntettek, majd kizártak azért, mert márc. 15-én nem voltak hajlandók elénekelni a „császár himnuszát". Az üggyel kapcsolatban a konkrét eseten messze túlmenő politikai vihar kerekedett, amit az ellenzék részéről a császárellenes hangulat, a kormány oldaláról pedig a manipulációs törekvések jellemeztek. Az eltiport szabadságharc fájó emlékei, vagy ahogyan az ellenzék burkolt szenvedéllyel erre utalt: „az 1848-as események" arra adtak indítékot, hogy a császár és király személyi egységét kényszerből elfogadva, a két méltóság szigorú elválasztására törekedjenek. Fejérváry honvédelmi miniszter a Gotterhalte-t a király himnuszának nevezte, mire Szatmári Mór képviselő — nem nagy tisztelettel — kiáltotta közbe, hogy az „legfeljebb a király nótája". A miniszter ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy az „a királynak és az osztrák császárnak a himnusza, aki egy személy". Amikor Fejérváry az újságok híradását röviden hazugságnak ! A i » i : BUDAPEST I > 4 t ( \ postája i t * nevezte, Kubik Béla képviselő közbekiáltott: „amit a miniszter úr mond, az a hazugság". Széli Kálmán miniszterelnök, Fejérváryt védve, azt mondta, hogy amikor a hadapródok a Gotterhalte-t énekelik, a magyar királyra gondolnak és nem a császárra. Ilyen előzmények után nyújtotta be Rátkay László 1903. április 25-én a következő törvényjavaslaton: 1. §. Kölcsey himnusza (melynek szövege és dallama leírva ezen törvény kiegészítő részét képezi) az egységes magyar nemzet himnuszává avattatik. 2. §. Ezen törvény 1903. évi augusztus hó 20. napján lép érvénybe, és végrehajtásával a kormány bízatik meg." Az indokolás — többek között — arra hivatkozott, hogy „a magyar néplélek Kölcsey Ferenc költőnknek Erkel Ferenc dalköltőnk által megzenésített ,hymnusz' czímű költeményét avatta fel a magyar nemzet fohászává." A himnusz tehát elindult a jogszabályalkotás útján, de a javaslat az idők viharában mégsem vált törvénnyé. Zémann András, Késmárki út 24., 1121 Szóvá teszi levelében — mégpedig versbe foglalva —, hogy Budapest több új épülete komor, sötét színű. Halottas kriptára emlékezteti Önt a Forumszálló meg a most épülő Skála Metró áruház. Ezzel a kérdéssel mi is foglalkoztunk 1981/9., és 1981/12. számunkban egy olvasói levéllel kapcsolatban. De hozzátehetjük, hogy ezek a sötét, hatalmas „kripták" bizonyos megvilágítás mellett, bizonyos nézetből óarany színben tündökölnek. Nem tudjuk hát egyértelműen elítélni a sötét homlokzatok divatját. Csanádi Judit, Völgy u. 31/b. 1021 Idézünk leveléből: „A Budapest melléklete, de a főlap is rendszeresen közöl szöveges, fényképes hirdetéseket. A márciusi melléklet és az áprilisi szám építészeti hirdetéseit olvasva sajátságos összefüggést találtam a hirdetésekben megnyilvánuló felfogás és az építészeti kritika hiánya között. Tudvalevő, hogy az És-ben Bor Ambrus, Dercsériyi Dezső és Preisich Gábor arról cikkeztek, miért nincs nálunk építészeti kritika. A tervező vállalatok hirdetései egyfajta választ adtak erre a kérdésre azzal, hogy írtak új épületekről, ezek fényképét is közölték, de a tervező építésznek még csak a nevét sem említették. Csupán egy vállalat, az ÁÉTV (Általános Épülettervező) képaláírásain lehetett olvasni tervező nevét, de a szöveg ott is hallgatott egy-egy épület megálmodójának kilétéről. Hogy nem egyszerű figyelmetlenségről van itt szó, azt a Gondolkodó című tévéadás építész vendégeinek vallomásai is megerősítették. Vezető építészek beszéltek a rossz alkotói légkörről, magányosságukról a tervező vállalat hatalmas védszárnya alatt, s arról, hogy művük mennyire ki van szolgáltatva a kivitelező vállalatnak. A jó alkotói légkör csak az alap. Ebből kellene kibontakoznia a kritikának, a vitáknak, az építőművészet nyilvánosságának. Ehhez pedig igenis hozzátartozna az is, hogy az alkotó építészek „kenyéradó gazdái", a vezetők minden adódó alkalommal adják tudtul a szakmai közvéleménynek és a nagyközönségnek, hogy kik az alkotók. S szólaltassák is meg őket a tervezett, épülő vagy már átadott műveikről. Az építőművész éppen olyan alkotó a maga szakmájában, mint a filmrendező. De vajon el lehet-e képzelni új magyar film hirdetését a rendező neve nélkül? Azt olvasom a Budapest egyik hirdetésében: „30 éve tervez a SZÖVTERV." Ez a fogalmazás — engedelmet kérek — sántít. A SZÖVTERV — és a többi tervező vállalat — még egyetlen épületet sem tervezett. Csak jogi és gazdasági keretet adott az arra képesített szellemi alkotóknak, hogy egyéni elgondolások alapján, de csoportos munkával készítsék el a terveket. Ezt a munkát nemcsak fizetéssel és prémiummal lehet és kell díjazni, hanem szellemi elismeréssel is. Ennek pedig az a legszerényebb, de kötelező megnyilvánulása, hogy vállalják az alkotók személyét. Jó, ha ennek érdekében táblát tesznek az elkészült épület falára. De legalább ilyen fontos, hogy bármely nyomtatott ismertetés az építőművészek nevét is közölje. Láttam olyan kiadványt, amelyben az egyes épületek ismertetésénél csak a beruházó, a tervező és a kivitelező vállalat neve volt ott, a tervezőké, közreműködőké nem. Van a dolognak gazdasági oldala is. A vállalatok bizonyára azért hirdetnek olyan buzgón, mert évek óta egyre csökken a beruházások száma és volumene. Ilyen versenyhelyzetben nagy meggondolatlanság elhallgatni a tervező művészek nevét. Éppen azt kellene leghangsúlyosabban közölni: ezek és ezek a neves, kitüntetett művészek működnek vállalatunknál. Több lélektani érzéket, több empátiát, vállalatvezető elvtársak! Apróság, de jellemző: az egyik tervező vállalat még azt sem közli hirdetésében, hogy hol, milyen telefonszámon taláható. Annyira a világ közepének képzeli magát?" Többször megírtuk már, hogy az (X) jellel megjelenő közlemények fizetett hirdetések, s ezek tartalmáért, stílusáért szerkesztőségünk nem felelős. Mégis arra törekedünk, hogy ne legyen szembeötlő különbség lapunk tartalma és a hirdetések között. Ezért is közöljük egyes esetekben a hirdetési szöveg szerzőjének nevét. Érdekesnek tartjuk a levelében fölvázolt párhuzamot az építészeti kritika hiánya, az építész közvélemény gyöngesége és a hirdetésekben is megnyilvánuló tervezőintézeti mentalitás között. Ha volna erről mondanivalója akár építészeknek, akár tervezőintézeti vezetőknek, készséggel helyet adunk hozzászólásuknak. Levelét olvasva eszünkbe jutott József Attila sokat idézett klasszikus sora: ,,neve, ha van, csak áruvédjegy . . ." S továbbgondolva a témát: bár az építőművészek nevének elhallgatása valóban olyan felfogásról tanúskodik, amely bírálható, vajon javulna-e lényegesen az építészeti közhangulat attól, ha az egyébként is sokat emlegetett,, vezető" építőművészeket, a díjazottakat és kitüntetetteket még erősebb reflektorfénybe állítanák? Aztán: mit tegyenek a ,,versenyhelyzetben" azok a tervező vállalatok, amelyeknek nincsenek neves tervezőik? Es még egyet: tehetséges, fiatal, de még nem „neves" építőművészek hogyan kaphatnak olyan személyes feladatokat, amelyek révén nevet szerezhetnek maguknak? Építészeti kritikák irása is jó alkalom lehet arra, hogy a fiatalok bizonyítsák felkészültségüket, ítélőképességüket. Lásd a témához Városházi Tudósításunk egyik pontját: A névtelenség ártalmai (22. I.)