Budapest, 1984. (22. évfolyam)

6. szám június - Kelecsényi László: Esti Kornél a Lumumba utcában

Esti Kornél a Lumumba utcában Zugló, Lumumba utca 174. A Magyar Filmgyártó Vállalat központja. Emberemlékezet óta készülnek itt a filmjeink. Több nemzedék adta át egymásnak a stafétabotot. Filmgyártásunk régi nagyságai már csak fényképről néznek ránk az épület folyosóin. Az elmúlt évtizedek kiválóságai nevükben élnek tovább. Máriássy Félixről egy világszínvonalú, hatalmas új műtermet neveztek el a MAFILM fóti telephelyén. Ugyanott Keleti Márton emlékét utcanév hirdeti. Várkonyi Zoltánnak szobra áll immár a Lumumba utcai épületegyüttes udvarán. Latinovits Zoltán nevét elegáns kávéház viseli a főépületben. A filmvágónak és szobrásznak egyaránt kitűnő, örökifjú Morell Mihály szoborportréi a zeneterem előterében emlékeztetnek Bán Frigyesre, Gertler Viktorra, Szász Péterre. Idén januárban új létesítménnyel gazdagodott a filmgyár: az egyik nagy műterem oldalához tapadva, szinte észrevétlenül húzódik meg az új utószinkron-stúdió. Csönd és nyugalom honol az épületben, méltó a hangulat az ott folyó tevékenységhez és az épület névadójához. Az utószinkronműhely homlokzatán a felirat Ranódy László nevét őrzi, aki tavaly októberben lett váratlanul és visszavonhatatlanul örökös tagja a filmesek panteonjának. Ranódy művészetének kulcsszava a nyugalom. Meg a csönd. Meg a béke. Meg a szeretet. Azaz együttesen: a harmónia. Nem ismertem nála derűsebb és kiegyensúlyozottabb filmrendezőt. Pedig életének abban a szakaszában kerültem közelebbi kapcsolatba vele, amikor betegségtől gúzsba kötve már csak álmodozott a filmkészítésről. Tevékenysége jószerivel mások terveinek, munkáinak segítő-bíráló véleményezésére szorítkozott. A Budapest Filmstúdió helyettes vezetőjeként adta át tapasztalatait kollégáinak és az ifjabb nemzedéknek. Halk szavú ember volt. Ha enyhén raccsolva megszólalt, 24 Ranódy László az unokáival és Nagy Annával érett bölcsesség és szelíd türelem sugárzott belőle. Mindig részvétteli tekintettel nézett a dolgokra és az emberekre. Fiatalon magáévá tette Kosztolányi parancsát: „szemedben éles fény legyen a részvét". E parancs jegyében élt és dolgozott. Mint egy mai Esti Kornél. Talán egy költő lelke lakozott benne. S úgy tette önmaga számára elviselhetővé, egyáltalán élhetővé a cseppet sem költői valóságot, hogy kedves költőjének életszabályát követte. Bizonyság erre szinte egész életműve. Költő ugyan nem lett belőle, de csodákat varázsolt a filmszalagra. Tudott bánni az emberekkel. Sohasem erőszakkal, lelki terrorral — mélységesen gyűlölte ezeket az eszközöket —, hanem szép szóval, baráti módon közeledve foglalkozott a reá bízott tehetségekkel. Szerették a színészei, és ő is szerette őket. Tudta, hogy nem figurákat igazgat, hanem érző emberi lelkeket irányít a felvevőgép előtt. Neki köszönhetjük Moór Mariann felfedezését, aki máig nagy hálával emlékezik Ranódyra. És ő indította el Czinkóczi Zsuzsát, az akkor még tanyasi kisiskolást az Árvácska címszerepével, ki tudja milyen színészi magaslatok felé. Sosem hagyta el a türelme. Már a negyvenes évek elején bemutatkozhatott volna rendezőként, ha nem tiltja be a cenzúra Darvas József művéből irt forgatókönyvét. Hála Ranódy rendíthetetlen kitartásának, a Szakadék mégis elkészült, s másfél évtizedes késéssel is filmtörténetünk egyik értékes darabja. Az sem ingatta meg hitét, hogy első önálló rendezését, a Csillagosokat 1950-ben leállították, és nem fejezhette be a filmet. A pályakezdés eltolódása, szerencsére, nem hagyott nyo-Tolnay Klári és Páger Antal a Pacsirta című filmben