Budapest, 1984. (22. évfolyam)

5. szám május - Szepesi Attila versei

esetleg követik a kalaposokat: beolvasztják őket, ha nem is az Orionba, de valamelyik gyapjús vállalatba. Holott ennél nagyobb sértés nincs is szakmai körökben. Egy pamutos az anyatejjel szívja magába a gyapjúsok megvetését s vica versa. Egykori osztálytársak, akik együtt szereztek textiles képesítést, azért szakítják meg kapcsolatukat, mert az egyik pamutos lett, a másik meg gyapjús. Még inkább napirenden van a dölyfösködés a kikészítők, azaz a vegyészek meg a fonó-szövő szakmák képviselői között. Ahogy a régi mondás tartja: fonni-szőni a pók is tud, de a szövet felületének nemesítéséhez, kikészítéséhez ember kell. S itt most éppen őket mellőzik. A legjobbakat. Az utolsó mohikánokat. — Kutyaszorítóban vagyok — mondja a szünetben régi ismerősöm M., aki időközben a cég kulcsemberévé nőtte ki magát. A mai értekezlet előtt összehívtak bennünket s szavunkat vették, hogy kiállunk a tervezet mellett. Ha ezt megtudnák a beosztottjaim, többé nem fogadnák a köszönésem. És ebben az a legszomorúbb, hogy igazuk is lenne. — Elárultad őket? — kérdezem, s magam is érzem, milyen sután reagáltam. A bajbajutottnak nem az a segítség, ha szemébe vágjuk helyzete, viselkedése fonákságát. Most már, persze, mindegy. — Az attól függ, honnan nézzük. A vezetés szemszögéből lojális voltam, de a lelkem mélyén, hogy vállalnom kellett volna a vitát, s nyíltan meg kellett volna mondani nekik, hogy ez így nem mehet tovább. Ne áldozzuk fel a jövőnket percnyi sikerekért, olcsó népszerűségért. M. száz ember főnöke. Ebből a gárdából húszan-harmincan majdnem használhatatlanok; akkor sem látják el becsülettel a feladatukat, ha külön strázsát rendelnek melléjük. Ennyire képesek vagy ilyennek születtek. Ki kellene őket tenni, s egyből felszabadulna egy csomó bér. De hát humanizmus is van a világon! És ha kitennék ezeket az ügyefogyottakat, mi változna? M. nem oszthatja szét az ölébe hullott pénzt a legkiválóbb, nélkülözhetetlen szakmunkásai között, mert megy az egész a közös kalapba. így aki teheti, menekül a süllyedő hajóról. — Mondd, öregem, mi lesz a nagyiparral? M. harminchárom éves. Most válik. Új lakásra gyűjti a beugrót. Felettesei biztatják: a következő vállalati akciónál gondolnak majd rá. T. nyitja meg a vitát, de előbb bejelenti az örömhírt: megérkezett a kerületi Nagyember, aki annak idején a cégnél töltötte az inaséveit. Büszke a múltjára; sokat és szívesen beszél arról a korról, amikor ő is két kézzel küzdött a szebb holnapért, osztálya felemelkedéséért. Tisztelettel köszönti a kollektívát, külön nevükön nevezi egykori társait, s jelzi, ha senkit nem tart fel, akkor majd szólna néhány szót, de nem hivatalosan, csak úgy, privátim. A kialakult helyi szokásoknak megfelelően P., a nyomóüzem Lucifere kér szót elsőnek, s — némi stiláris finomítással — szemétnek minősiti a tervezetet: — Értem én, hogyne érteném, hogy ezeknek az embereknek is kell emelni a bérét, de maguk is értsék meg, hogy nem vagyunk egyformák. Egy textilgyárban a kolorista az isten, s ha ezt nem tudják, amit erősen kétlek, akkor iratkozzanak be a Thanba vagy a Zsigmond téri szakközépbe. S., a fehérítő művezetője, aki a minap tért vissza a fejtágítóról, elvben helyeselte az elképzelést, mert áthatja a takarékosság szelleme, s ez mindannyiunk közös érdeke. De szerény véleménye szerint a béreket oda kell juttatni, ahol megbomlott — átmenetileg — az összhang a munkaeő kereslete és kínálata között. — Mindent egybevetve, közlöm a testülettel, hogy csak kiegészítéssel fogadhatom el a tervezetet; vegyenek fel a listára minket is — fejezte be csaknem félórás előadását, amelyben elemezte a legújabb békejavaslatokat, megbélyegezte a szélsőséges imperialista köröket, elismerően nyilatkozott a fizetési mérleg egyensúlyi helyzetének megteremtésére tett erőfeszítésekről. Csatlakozott hozzá a fonoda, a szövődé, s festöde, a hengervéső, a nyíró és a perzselő képviselője is. G., akit mintha cserben hagyna örökös jókedve, felnyihogott: — Most mit hülyéskedtek, gyerekek? Minden tekintet a Kerületi Nagyemberre mered, akiről patakokban csorog az izzadság. Szemlátomást nem érzi jól magát. Eljött, hogy együtt legyen a régiekkel, örüljön a termelési eredményeknek, átnyújtsa az átnyújtandót, erre mibe csöppen bele? Mindig sejtettem, hogy ezeknél valami baj van, suhan át agyán a felismerés. Már alig bírja szája szegletében marasztalni a mosolyt. Csak röviden, tömören, határozottan, gondolja magában, s a mikrofonhoz lép. — Tisztelt bizalmi testület! Én nem akarok beleszólni semmibe sem, önök úgy döntenek, ahogy lelkiismeretük diktálja. Csak arról ne feledkezzenek meg soha: a mi társadalmunkban minden becsületes dolgozó megérdemli, hogy preferálják. Akik az idén nem fértek fel a listára, jövőre biztosan rajta lesznek. E gondolatok jegyében kívánok további sok sikert, erőt és egészséget! T. ismerteti a szavazás végeredményét és összefoglalja a mai testületi ülés tapasztalatait. — Úgy vélem, hasznos, tartalmas délután töltöttünk együtt. Ismét bebizonyosodott, hogy fórumaink alkalmasak a munkahelyi demokrácia kibontakoztatására, a kollektív bölcsesség elvének érvényesítésére. A viszontlátásra, jövő héten, amikor is az üdülési beutalók szétosztásáról fogunk dönteni. SEREGI LÁSZLÓ SZEPESI ATTILA A szárnylevelű fa közel az első tücsökszóhoz hamvazószerdához közel bábrejtő fára fölfelé kapaszkodsz jégszakállasan limeseken bolyongó koravén sárkányeregető szél sikárol muzsikaszó arktiszi kutyák ugatása fönn szarkafészek őskori ég s föld között a bozótváros éteri létrán fölfelé lombot álmodva szárnyakat jégcsap-szimfóniát fülelsz két üszkös odu közt a télutói napsütésben országló lecsupált bohóc szemed lehúnyod hallani ezer csivogó magtörő szárnyak vöröse közelít csapatban-kószáló pirók s függve a kristály ég alatt torpanva madárijesztőként szárnylevelű fa viszi veled a kopár évszakot * Autóroncs az erdőn billenten-feketén áll szurdok tüskebozótján volt görgő palota tengerekig tovatűnt éji lidérc ráles kuvik és ráröffen a vadkan kormányán mohazöld nagyszemü béka mered 15