Budapest, 1984. (22. évfolyam)

5. szám május - Andai György: „Köztisztviselő vagyok'”

„Köztisztviselő vagyok" Szakmai alapszabály: az újságíró, a krónikás ne untassa magánügyeivel az olvasót. Különben is, kit érdekelnek egy újdondász hasfájásai. A Krónikás most mégis úgy véli, kénytelen valami egészen személyes ügyéről beszámolni, arról, hogy mit irigyel és mit nem. Nem irigyli más jószágát, asszonyát, japán kocsiját és ausztráliai kirándulását, mégpedig nem valamiféle aszketizmusból, inkább realizmusból. Irigyel viszont — őszintén, szívből — nyílt emberi érzéseket. Mindinkább úgy érzi ugyanis, hogy mestersége valamiféle rossz páncélba burkolja. Megszerzett, nagyszámú ismeretei felvértezik őt: neki nemigen lehet újat, sem megrendítőt mondani, örvendezni éppoly kevéssé tud, mint meghatódni, és sajnos — ez a legnagyobb sajnos —, mind kevésbé tud igazán, szívből nevetni. Nomármost. Üldögél a Krónikás egy képviselői beszámolón, és hallga': öblös, harsány, igazi jóízű nevetés hangzik fel. Nem a képviselőt nevetik ki, nem. A képviselő nevet. És ez ragályos, immár vigyorog az egész terem. Ott elöl ül egy testes, bajuszos középkorú ember — ilyenekre szokták a Krónikás hajdanvolt elődei mondani, hogy joviális —, és nevet. Mit lehet nevetni egy képviselői beszámolón? Stadinger István (57 éves) a budapesti 6-os számú választókerület országgyűlési képviselője, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese. Ül a körzeti népfrontbizottság kistermében, szemben vele választói, és válaszol, beszél, érvel, vitatkozik. Irgalmatlan mennyiségű adatot, számot, tényt, statisztikát bűvészkedik elő, csak úgy, fejből. Riposztjai szellemesek, de sohasem lekezelőek. Az éles kérdéseknek pedig éppen a humora veszi élét. Márpedig ezek a kérdések felettébb élesek. Az óbudaiak sohasem voltak puha legények, hát még ha olyan húsba, pontosabb fülbe vágó ügyekről van szó, mint a szentendrei HÉV zaja. Mert az már-már hagyján, hogy a szerelvények gyorsítása nem úgy sikerült, ahogy azt tervezték, de hogy a lassan, rendszertelenül, egyesek szerint összeviszsza járó HÉV még ricsajos is legyen... no nem, az már sok. És az is kicsi öröm, hogy az emberek bizonytalanok: mi lesz Óbuda-Újlak jövője, hol szanálnak, kit szanálnak, miért szanálnak, szanálnak-e egyáltalán. No meg, tessék mondani, képviselő elvtárs, mi lesz az Árpád fejedelem útjával, miért van töksötét a Goldberger környékén, mi bűzlik a Lajos utca táján, és különben is: tele vagyunk gonddal, szíveskedjék segíteni. — Nézze, ez nem szívesség kérdése — Stadinger István a Krónikásra szegezi mutatóujját —, ezek megoldandó feladatok. 2 Beszélgetés Stadinger Istvánnal, a Fővárosi Tanács elnökhelyettesével — Nem túl piti ügyek egy országgyűlési képviselőnek? — Hogy a fenébe lennének azok, már bocsánat a kifejezésért!? Egy fogadóórán vajmi ritkán hall az ember javaslatot arról, miként oldhatnánk meg hazánk gazdasági problémáit. Egy fogadóórán igenis azt kérik a képviselőtől, hogy intézze el mindazt, amit csak lehet. — Amit lehet, vagy amit tud is? — No, igen, ezért szerencsés a találkozás, az egybeesés. E panaszok orvoslása jórészt „hivatalból" is feladatom. A közlekedési és közműtémák, meg a városfejlesztési, rendezési ügyek tartoznak hozzám a Városházán. így tehát könnyebben szót érthetek az illetékesekkel, kérve, hogy nézzenek utána: mitől és mennyire zajos az a HÉV, hogy telepítsenek sövényt a zaj csökkentésére, nézzék át az alépítményeket, javítsák ki, ha rosszak, ha zörögnek. A városrendezéssel foglalkozó illetékeseinktől megtudhatom: folytatják az óbuda-újlaki rekonstrukció előkészítését, kidolgozzák a háromütemű szanálást, és ezekről, természetesen, folyamatosan tájékoztatják az ott lakókat, ígéretet tehetek arra, hogy a Flórián tér rendezése után felújítjuk majd az Árpád fejedelem útját. Megvizsgáltathatom közműigazgatóságunk munkatársaival a bűzpanaszokat. így aztán kiderült, hogy a Kolosy tér a Korvin Ottó utca, a Lajos utca környékén nem azért fintorognak a lakók, mert valakik rosszul tervezték vagy építették a csatornákat, hanem azért, mert olykor valakik — felelőtlenségből — oda öntik a szennyvíziszapot. No, persze, nemcsak kiderítettük, mi az illatár oka, de megtettük a szükséges intézkedéseket is, hogy a technológiai fegyelmet szigorúan betartsák és betartassák. — A hibákat tehát orvosolták, minden rendben, a képviselő elintézte, de... de nem protekcionizmus ez? — De hát, drága barátom, ezek jogos panaszok! Micsoda álszentség lenne, ha én, aki tudok, ahogy mondtam, hivatalból segíteni, azt mondanám: tisztelt választóim, nem segítek, mert az elvtelen protekcionizmus lenne. Maga mit szólna ilyen válaszhoz? A Krónikás nem szól semmit. Azt mondja egyik képviselőtársa: — Hát a Stadingerről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy szívbajos lenne, azt aligha. Tudja, miket mondott múltkor a plénumon? Kemény dolgokat, annyi szent. Például olyanokat, hogy a tanácsi bevételeket nemhogy öt, de gyakran még egy évre sem lehet megbízhatóan tervezni, mert azokat jórészt a vállalatok nyereségadataira építik. Márpedig a vállalati tervek feszítettek, kialakításukba a tanácsokat nem vonják be. Vagyis a tanácsoknak nincs olyan kapcsolata az üzemekkel, vállalatokkal, hogy hasson a bevételeikre. Vagyis saját bevételeire. Kicsit talán bonyolultnak hangzik az ügy, de érdemes elmélyedni benne, mert a tervezettnél alacsonyabb vállalati nyereségek miatt csaknem félmilliárddal kevesebb lett a főváros bevétele az elmúlt két esztendőben, mint amennyire számított. Márpedig ez végül is az alapellátásnál, az egészségügyi, az oktatási intézmények működésénél is zavarokat okozhat. Mit javasol hát a városatya képviselő? Szerinte az illetékes szerveknek nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk a tanács gazdaságirányítási rendjének korszerűsítésére, arra, hogy jelentősen növekedjenek a tanácsok saját bevételei, s egyúttal csökkenjenek az állami hozzájárulás összegei. Nem érdektelen elképzelés — mondották a szünetben a parlamenti folyosón a Krónikásnál szakértőbb és — főleg — illetékesebb hallgatók. (— Stoptábla kihelyezés a Viador utcában és javaslat a gazdaságirányítási rend korszerűsítésére — nos, legalábbis egymástól méreteikben különböző témák —