Budapest, 1984. (22. évfolyam)

3. szám március - Lukácsy Sándor: Jósika Miklósa forradalmi Pestről

Jósika Miklós a forradalmi Pestről A történelemből leginkább a nagyjelenetek tűnnek föl előt­tünk. A látványos belépők és csoportképek, az operai finá­lék. Hannibál az elefántokkal, Napóleon a piramisok tövében. Petőfi a Múzeum-lépcsőn (no­ha nem is szavalt ott), Kossuth, amint leborul a nemzet nagysá­ga előtt. De milyen kalapokat viseltek 1848-ban Pesten, és le­hetett-e narancsot venni s men­nyiért? Szerencsére akkor már volt zsurnalisztika, fiatal, életerős, bár a mesterségben még csak kezdő, s az újságok nemcsak a politika nótáját fújták — meg­őriztek egy-egy friss képet a hétköznapokról is. Az egyik legszínesebbet Jósika Miklós tollának köszönhetjük. A regényíró fölcsapott újságírónak. „Jósika Miklóst, az ismeretes kedvességű írót s jelenleg Erdélynek egyik képvi­selőjét — jelentette büszkén a Pesti Hírlap 1848. június 7-én — szerencsénk van munkatár­saink közé számítani." Az Abafi szerzője előbb Kolozs­várról küldte politikai leveleit, majd, amikor július 4-én meg­nyílt az új országgyűlés, mint a főrendi ház tagja Pestre költö­zött, s itt folytatta vezércik­kírói tevékenységét. „A nép egy, mint az isten, egy, mint a szent igazság, egy, mint az örök erény. A nép nem a volt úrbéres, a proletárius, nem a henye lézengő; a nép nem ismer osztályzatokat; a nép mi va­gyunk, összesen és mindnyá­jan." így írt akkor egy báró, egy arisztokrata (persze nem mindegyik). Jósikát megragadta a forra­dalom fővárosának — az ak­kori Európa egyik leggyorsab­ban fejlődő városának — színes és mozgalmas élete. Megszakítva politikai fejtegeté­seinek sorozatát, a Pesti Hírlap július 29-i számában körképet festett róla. Kedvtelve írhatta ezt a cikket, hiszen ahova csak nézett, pezsgő elevenséget, dé­lies színeket látott. A város és írója tele volt életkedvvel, opti­mizmussal. Oly szép volt Buda­pest a júliusi verőfényben! A sötét felhők, melyek nemsoká­ra elhomályosították egét, még csak távol gyülekeztek. Jósika cikkeit nem gyűjtöt­ték még össze kötetbe. Lega­lább ezt az egyet — a forradal­mi város családi képét — hívjuk új életre a hírlapi temetőből! L. S. A Pesti Hírlap olvasói előtt talán nem érdektelen, ha oly­kor a politikai forrongások s fejlődések közepette Budapest­nek egyéni életéből — s ha sza­bad így kifejezni magunkat — családi köréből szakasztunk ki egy-egy körképet. Budapest alig volt valaha élénkebb, mint jelenben, s ki Olaszhon népesebb városait is­meri, nem csekély hasonlatos­ságot fog találni az utcai élet élénksége s a pesti közt. Egyáltalában, azon délies, meleg színöntet, mely — főleg az utóbbi évek óta — feltűnő. elevenen juttatja eszünkbe Eu­rópa déli városait. Majd minden utcában kávé­házak előtt virágcsoportozato­kat látunk; a zenének hona Bu­dapest, s szép magyar dalla­maink közt gyakran visszhang­zanak Olaszhon édes melódiái. — Fagyiaidák, kioszkok, mu­lató gyűlhelyek s a kies, ifjú kertek száma naponként növe­kedik, s mind e helyek többnyi­re népesek, s annyi változatos­sággal bírnak, mikép alkalma­sint minden ízlés s minden haj­lam feltalálja Eldorádóját. A budapesti tereken és utcá­kon a déli tartományok ízes gyümölcsei, füge, gesztenye, narancs — annak idejében — csakúgy áruitatnak, mint Olaszhonban; s az árak kü­lönbsége aránylag nem oly igen nagy. Az utcabohócok, az olasz policinello, még csak távolabb mulatóhelyekben láthatók, de már itt-ott egészen olasz és spa­nyol modorban; a belváros ki­oszkjait, sőt utcáit is igénybe veszik. A piacon Boltörök a régi pesti városháza előtt

Next

/
Thumbnails
Contents