Budapest, 1984. (22. évfolyam)

3. szám március - Lengyel Péter: Mellékszereplők

Mellékszereplök Ezen a napon pedig Jolika fönt az asztalra dobta a leveleket, és az öreg után sietett a tanári szobába. Erik meg én lementünk, és a portánál találkoztunk Irsa Julival és Dánnal. Kifordultunk a Kossuth Lajos utcára négyen. Mentünk bele a városba ráérőn. Átvágtunk az Astoria-sarkon, a Rákóczi út felé. Feljebb szürkére festett Pobjeda taxik vártak a járda mellett. Alkalmi utcaseprő pofozgatta a levélréteget a járda mellé, kék és szürke vászonfoltokból összerakott munkaruhában. A sárga, a vörös, a barna árnyalatai egybeforogtak a vesszőseprője körül. Dán előrerohant és körülugrálta a karszalagos öregembert. •— Dóra — mondta Erik. Az első héten tudta már, hogy Dánt a családja, a barátai Dórának szólítják. Az Ágnest, valódi nevét, utálta. Félbehagyott kiáltással szólt utána Erik, Dán Ágnes visszafordult, megperdült maga körül, szoknyája megcsapta barna lábszárát. Néztem. Mindig történt valami körülötte, ami miatt oda kellett nézni. — Boldog karácsonyt, apóka! — mondta az utcaseprőnek. Az öreg is öt nézte. Megkerültük a taxiállomást. Megálltam a sarkon az étterem bekeretezett étlapja előtt. Már visszafelé mentünk. Előbb vagy utóbb minden utunk a Váci utca felé vont. A bajuszos öregember a taxiállomás mellett állt söprújével. Délután ötkor, gondoltam, el fogja mesélni a kocsmapultnál, egy belsővárosi udvari szobában. „Egy gyönyörű lány", azt fogja mondani. (Dán arcán volt egy kis fekete szemölcs. Arcbőrét világos, túl erős pihék lepték el. A hangja mindig rekedt volt, érdes, szokatlan. A haja sötétes — a valódi, rövid haja —, nem mondtam volna róla, hogy barna, nem mondtam volna, hogy vörös. Egyáltalán, azt hiszem, jellegtelen volt a külseje — épp csak ezt senki nem vette észre a körülötte bongó fiúk közül. De nemcsak a fiúkról volt szó. Julika nemegyszer faggatott abban az időben, szinte rábeszélt: „Tényleg nem tetszik? Egy kicsit sem? Nem szép?" „Nem." „Ne nagyképűsködj. Nem is szekszepiles?" „Nekem nem. Mit csináljak." „Minden fiú bele van esve... Nézd meg, hogy futnak utána." De nem nagyképűsködtem. Már akkor egy kicsit harsánynak éreztem, nem természetesnek. Nemigen néztem rá más RÉSZLET EGY REGÉNYBŐL szemmel, mint a fiú osztálytársaimra. Lófráltunk együtt, Julikával, Erikkel. Barátok voltunk.) Erik megállt a mozi előtt. Nem tartottak délelőtti előadásokat. Az arany képkeretre emlékeztető, szamárnyergekkel tarkított épület üres volt, sötét nyugalom ült az előcsarnokban az üvegtáblák mögött. Mintha egy emberalakot láttam volna bent az egyik oszlopnak dőlve. Erik rágyújtott egy cigarettára. A rossz papírból készült Ötéves Terv cigarettacsomagnak csak a sarkán tépett kis lyukat. Sikerült úgy kipöckölnie rajta a lazán töltött, finánclábas rudacskát, hogy egyben maradt. Lábát a moziépület előtti vastuskóra téve állt, s onnan fentről, az ő feje magasságából nézett végig az út fái alatt. Láttam a mozi homlokzatát. Eszembe jutott egy ilyen keretű kép: Erikék középső szobájában lóg. Azon túl a piros brokát tapétás szoba van. Az emberek megfordultak az utcán E-rik után. Százkilencvenkilenc centiméter magas volt. Büszkék voltunk rá. Billegtünk erre-arra a Rákóczi út páratlan oldalán. Otthon voltunk, a városunkban, ahol születtünk. Történelmi messzeségben volt már a pillanat, amikor egy tar koponyájú ember azt mondta a szemináriumban: „Jolika, kedves." A verebek tízezrei, amelyek minden reggel elrepülnek a platánokról, még nem érkeztek vissza megtartani délutáni rikoltó koncertjüket. Az aszfaltot a fák alatt csaknem elfedte az elpöttyent, elkent madárürülék fehér-szürke-fekete tereprajza. Próbababákat néztünk: kínnal hátrafeszülve hordták a gyári ruhadarabokat. A gyümölcsbolt elé ládákat tettek kirakatnak. A paprikákat sorba rakták egymás mögött, s bennük még harsányabban tobzódtak az aranyak, a vörösök, mint a falevelekben. „És van ember, aki színvak", gondoltam. Mondtam is hangosan. Fiatal nők jöttek szembe a Belváros közepe felé. Zsákruha volt már a divat. Ormótlan teheneken és hullámzó lányokon. Erik, előttünk, keresztbe sodródott a járdán, réveteg cigarettájával. Karcsú volt, sötét öltönyben, szénfekete hajával, hosszú, keskeny arcával egyszerűen és ragyogóan: szép. Ha valaki felnézett rá, és megkérdezte, milyen magas, azt mondta: „egy centiméter". Sosem felejtette el kis idő után hozzátenni: ,,... kell a két méterhez". A kézelőgombjait az apjától örökölte — helyesebben nem örökölte még akkor, csak kivette, hol engedéllyel, hol engedély nélkül a kis faragott dobozból, amely ott állt a hímzett zongoratakarón a középső szobájukban. Más csecsebecse is volt benne, Adélka néni egyik csiszolt rubintos gyűrűje. A Váci utcán még autók jártak. Arra jött a tizenötös autóbusz, délnek vezető útján. A gyalogosok nem fértek a járdákon. A Nárcisz eszpresszóba kukkantottunk be a csukott üvegtáblákon át, valami ismerős után nézve. Dán megpördült a sarkán, kislányos mozdulattal. „Hogy ez a gyönyörű liliom, drága néni?" — kérdezte az eszpresszóval szemközt virágot árusító cigányasszonytól. Az asszony elérakta nagy félkörben készleteit. Dán válogatott, bájos volt, kérdezett a kicsikről. Álltunk a járdaszélen, hárman. Aztán Dán hangja egyszerre felemelkedett. „Két forintot ezért a fonnyadt gazcsomóért?" Visszadobta az utolsó liliomcsokrot. „Ha ítéletnapig itt áll, akkor se fog eladni egy darabot se." Sarkon pördült, elindult a Kígyó utcában. Az első perctől tudtam, hogy csak egy húszfilléres van a zsebében, meg a villamos hetijegye. Sötétedéskor lent mászkáltunk a Dunaparton. Nagy teherautók húztak el a rakparton a hátunk mögött. A kettes villamos kocsijai dugig tömve zörömböltek a sínen. Hirtelen hűvös lett, amikor letelepedtünk sorban az alsó lépcsőre. Az odajáró egyetemisták hagytak sok újságpapírt, arra ültünk. Köveket dobáltunk a Dunába. Hallgattuk a víz őszi csobbanásait. Láttunk egy szétázott papírdarabot, felfelé úszott a part mellett, mintha megbolondult volna a Duna vize, azután elkapta a sodrás, és elindult kijjebb délnek, a jugoszláv határ felé. A budai rakpart fái között elő-elővillant egy némán szaladó egykocsis játékvillamos sárga kockája. Csöndben kellett volna lenni egy darabig. Dán egy percig ült, mocorgott, oldalt fordult, aztán felvetette a fejét, a nyaka megnyúlt egy kicsit, nyílt a szája, és kiáltott valami lelkeset. LENGYEL PÉTER 15