Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Endrődi Szabó Ernő: A Százéves Hölgy

A Dob utca ti sztori persze... és ami a lényeg: a közös ifjúkor. — És dr. B. P.-nek, illetve Bolya Péter írónak nem kényelmetlen, hogy kétes alakokkal áll szóba, hogy alvilági figurák az ismerősei? — Mit képzelsz?! Procc írómeg orvoskollégáim fintorognak ugyan, amikor az Akácfa utcai kocsmák környékén összefutunk egy régi haverral. Hát még amikor egy felesre vagy fröccsre is meghívom őket. Úgy látszik, nem értik, hogy ezeknek az embereknek a nagy többsége sráckorában velem együtt rúgta a labdát, mellettem koptatta az iskolapadot. — Jó. Mondj valamit a többi ,,emlékezetes" helyedről! — Mondtam már: személyes ismerősöm itt szinte minden négyzetcentiméter. Itt volt a Klauzál téren egy kifőzde, hát az jeles intézmény volt. Csodálatos hely, igazi Krúdy-hangulatok, Krúdy-ételek, olcsón és jó minőségben. Rengetegen jártak oda, színészek, írók — egyébként jó néhány írótársam származik a kerületből — sportolók, és még az ég tudja, ki... Azután itt volt az egyetlen zsidó borozó, azok a kóser borok és pálinkák... Meg a csarnok, el ne feledjem a csarnokot, ez nekem kicsit olyan volt, mint az agora lehetett hajdan a görögöknek. Az átivott éjszakák után itt gyógyítgattuk magunkat hajnali snapszokkal, és persze a végeérhetetlen pofatépések az ismerős kofákkal. Na, és a házak! Egy-egy dáma, egy-egy arszlán mindegyik. És tekintélyesek, díszes oromzatúak, egyéniségük van öregem, egyéniségük... — Megértelek. De az állaguk. .. — Erről nem sokat tudok. De ha jól emlékszem, kilencszázöt körül épültek. Öregek tehát. És tény, hogy roskatag is van közöttük. Főként a Holló utca és a Király utca környékére gondolok. Az a rész egyébként is teli van foghíjakkal, és ami még áll, előbb-utóbb magától dűl össze. Na de ugyanakkor ott van a Körúttól a Wesselényi utcáig terjedő rész, brilliáns, gyönyörű épületekkel, amelyek bírják a strapát. Ezeket meg kellene menteni. Hatalmasak, levegős szobákkal, nagy ablakokkal és bizonyos embereknek — mint amilyen én is vagyok — az ilyen ház, az ilyen lakás kell. Szóval, nem hiszem, ha ezeket lebontjuk és kétes értékű lakótelepeket építünk a helyükre — mint tettük például a Józsefvárosban — akkor jobban járunk. Nem tudom, hány és miféle konkrét terv készül vagy készült, de azt tudom, hogy a dologgal foglalkoznak, és remélem, megszületnek majd a megoldások. Van azért itt valami, ami nem túlzottan tetszik nekem. Úgy hírlik, hogy a Király — a Majakovszkij — utca és a Dob utca közötti területen nagyarányú bontásokat terveznek, mert itt egy új út épül majd. Hogy ez mennyire helyes, ez a nagyarányú bontás, ezekben a lakásínséges időkben...? Nem vagyok szakember, nem ítélhetek, de azt hiszem, ezen mindenképpen el kellene gondolkodni. — Mikor szakadtál el a kerülettől? — Tizennyolc évesen. így alakult az életem. Először Szeged, egyetem, azután Németország, gyakorló félév a thüringiai Aue városkában, majd a katonaság. Hetvenben tértem vissza. Ez a majdnem nyolc évig tartó távollét eredményezte, hogy a szenvedélyes lokálpatriotizmus emlékekké csitult bennem. A tiszta, primér emberi kötődések átalakultak, részben orvosi praxisomban, részben írói munkámban szublimálódtak. Ismered talán a Pelbárt-történeteket — nemsokára talán könyv alakban is megjelennek —, ezeknek a hőse egy torzult személyiségű író, aki már-már mániás szenvedéllyel járja be azokat a helyeket, amelyekhez az életútja köti — igen, a hetedikről van szó —, s amelyektől semmiképp nem tud elszakadni, jóllehet életének csődjére épp itt nem lelhet megoldást. — Személyes vallomás? — Amennyiben igaz a flaubert-i mondás: „Bovaryné én vagyok". — Egy-egy ilyen, a múltban 7