Budapest, 1983. (21. évfolyam)

2. szám február - Seregi László: Aki nem vitte semmire

munkásnak. Három évig bírtam. Szörnyű volt. — Sokat kellett dolgozni? — A munkától én nem félek, megfogom a végét, ha kell. A bezártságot nem tudtam elviselni. Azt, hogy reggel betereltek minket egy nagy hodályba, s délután kettőig nem mozdulhattunk onnan, akár volt mit csinálni, akár nem. Azt a három évet mégsem sajnálom, soha annyit nem olvastam, mint akkor. — Miket olvasott? — Fiatalkoromban bibliás gyerek voltam, szentül hittem az istenben. Aztán, ahogy teltek az évek, s velem soha semmi jó nem történt, elfordultam tőle. S elkezdtem kételkedni, hátha azért nem segít, mert nem is létezik. Akkor kaptam rá a tudományos könyvekre. Kerestem a választa kérdéseimre. De nem találtam meg. Többé nem hiszek istenben, sem másban. Pedig szeretnék erről a témáról okos emberekkel szót váltani, de ki áll velem, trógerral, szóba? — Próbálkozott? — Néhanapján, a főnököknél. Azt felelték, „Károly bátyám, ha megleszünk a fejépülettel, keressen meg, majd elbeszélgetünk." Évek óta nem vagyunk képesek befejezni ezt a nyomorék fejépületet. Annak ellenére, hogy ebben kapnak helyet az irodák. Egyébként, ha alaposan körülnéz, láthatja, hogy ez a legszebb épület, vagyis, nem akárkiknek készül. Itt a minőségre kell figyelni, nem a mennyiségre. S ez nekünk nem kedvez, mert mi teljesítménybéresek vagyunk. — Mennyi a napi penzumuk? — A fene se tudja! Hülyeség az egész. Senki nem ellenőrzi, mennyit dolgozunk. Nagyfőnököt csak akkor látunk, ha híre kél, hogy fontos delegáció érkezik. Szerintem azért jön, hogy idejében figyelmeztessen, le ne részegedjünk, amíg befutnak az elvtársak. Amúgy beszélik, hogy fontos beruházás a miénk. De ez nem látszik meg a bérben. Eleinte még csak elment, de aztán valami talpasfejű hirtelen túl lazának találta a normát. Azt a normát, amiről csak ő tudott. Csökkentették a túlórakeretet... — Ha egy barátja ide akarna jönni, mit tanácsolna neki? — Hogy ne jöjjön ide! — Mégis. — Azt tanácsolnám neki, hogy tanuljon. Kérje magát a legjobb szakik mellé, s lessen el mindent, amit csak lehet. Ha boldogulni szeretne, az sem árt, ha megtanul alkalmazkodni, s nem felejti el, hogy amíg a tejnek van föle, addig lesz savója is. S akié a föle, az önszántából nem mond le róla. — Ha jól értem, a főnököké a fóle, s a beosztottaké a savója. — így igaz. A kezdeményezés joga mindig a vezetőké marad, mert ők vannak birtokon belül. Nekünk,szürke mezei egereknek kell, kellene alkalmazkodnunk. Én képtelen voltam bárkinek is behódolni. Amikor még nem voltam ilyen nyiszlett, bebeszálltam a brusztba, de mindig vesztesként távoztam a porondról. — Hat általános iskolai osztályt végzett. Ehhez képest— már megbocsásson —, eléggé másképp beszél, mint vártam. Még akkor is, ha tudom, sokat olvasott életében. — Higgye el, emiatt szenvedek. A legszívesebben öngyilkos lennék, de gyáva vagyok, meg aztán, még bízom a csodában. Abban, hogy egyszer még minden jobbra fordul. Csak az a baj, hogy magam sem tudom, mire, milyen csodára volna szükségem. Bújom az Álmoskönyvet, hátha előbbutóbb megvilágosodik előttem valami. — Ötvenéves, nem öreg még. Mi kellene ahhoz, hogy megváltozzon? — Talán, ha többször és többen tekintenének embernek. Ha érezném: valahol még engem is figyelnek, várnak tőlem valamit. Az az igazság, itt az építkezésünkön nap nap után azt tapasztalom, hogy a gépnek ezerszer nagyobb becsülete van, mint, mondjuk, nekem vagy valamelyik kollégámnak. Ha egy gép lerobban, ügyet csinálnak belőle. Ha egy munkás robban le, mérgesek rá, amiért veszélyezteti a tervteljesítést. Az is zavar, hogy a munkások véleményére csak akkor figyelnek oda, ha brigádként lépnek fel. — Ön szerint mi vagy ki a fontosabb: egy brigád vagy egy munkás? — Természetesen az utóbbi. A brigád emberekből áll, s ha egyenként rosszul érzik magukat, nem érezhetik magukat jól együtt sem. Tévedek? — Tételezzük föl, hogy van egy komputerem, amely minden kérdésre válaszolni tud. Mit kérdezne? — Először is azt, hogy van-e isten? Ha van, megpróbálnék eljutni hozzá. Ha meg kiderülne, hogy nincs, biztosan nincs, megkérdezném, hogy akkor miben érdemes hinnem? Mert valamiben hinni kell. Ön miben hisz? — A jövőben és önmagamban. Egyébként az előbb nem mondtam, hogy ezt a képzett komputert nem efféle kérdésekre programozták be. Ez a komputer vállalati. — Akkor a vezetők programozták be. Vagyis nincs kérdésem. De hogy lássa, milyen vagyok, belemegyek a játékba. Szóval, említettem, hogy amikor elkezdődött a beruházás, még viszonylag tűrhető volt a bérünk. Évek óta viszont egy fillér javítást sem kaptunk. Amikor ezt szóvá tettük, azt felelték, azért nincs pénz, mert sokba kerülnek a gépek. Azok a gépek, amelyeket gyakran hetekig nem használnak, mert nincs, aki kezelje őket, vagy nincs hozzájuk alkatrész. Magunk között ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy a gépek ellenünk dolgoznak. Miért kell minket mesterségesen szembeállítani, miért mi isszuk meg a meggondolatlan vásárlások levét? — Feltették ezt a kérdést a termelési tanácskozáson? — Értelmesnek találja a kérdést? — Igen. — Látja, ez a baj. Ha nem látnánk a visszásságokat, jobban menne a munka. Aki nem gondolkodik, annak minden szép és minden jó. De az ilyenek egyre kevesebben vannak. Ezért érezzük hamisnak és képmutatónak a munkahelyi demokráciára buzdító jelszavaikat. Az az igazság, hogy csak zavart kelt, ha a melósnak véleménye van. Kivált, ha az eltér a górékétól-A kérdésekre válaszolni kell, s roppant kényes dolog húsz, harminc vagy még több ember előtt mellébeszélni. A vége mindig ugyanaz: ránk húzzák a vizes lepedőt. — Sosem tapasztalta, hogy érdemes szólni? — Kisebb ügyekben esetleg van értelme. A múltkor szóltunk, hogy ne pipereszappant adjanak, mert nem viszi le az olajat a kezünkről, hanem Flóra mosószappant, mint korábban. Két hét múlva megkaptuk, amit kértünk. Mondok egy másik példát is. Javasoltuk, hogy az eddigitől eltérő útvonalon szállíthassuk az anyagot, mert a mostanin túl sok a kátyú. Ezt a javaslatot is elfogadták. — Na, látja! — Látom, hogyne látnám, de ha nem fogadják el, akkor is úgy vittük volna az anyagot, ahogy mi akarjuk. — Akkor miért szólt? — Nem én szóltam. Hanem a Bráner Sanyi, a brigád vezető; ő is csak azért, hogy lássák, neki vannak építő javaslatai. Úgy érzi, bizonyítania, produkálnia kell, ha már egyszer kiemelték közülünk. Szegény ördög, nem tudja, hogy mindenki rajta röhög. Hiába helyezkedik, sosem kerül feljebb. Alulról nem lehet ledönteni falakat. Csak ha tanul, képezi magát, de a Bráner Sanyi nem az a típus. Kisujjában van a szakma, nem is egy, de hogy mit, miért csinál, arról fogalma sincs. — Mintha nem rajongana Bráner Sándorért! — Bohóc, de egy kicsit irigylem érte. Ő legalább kiállhat a porond közepére. — Mondja, Nagy Károly, minden rossz ezen a világon? — Ami azt illeti, kevés benne a jó. — Mikor örült utoljára? — Az ősszel, amikor megkóstoltam a boromat. Ittam már jobbat is, de hát mégiscsak az én tőkéimen termett a szőleje. — Van barátja? — Volt, a Hímező Pék János. Ötvenhatban lelépett. Azóta nincs senkim. Nekem csak alkalmi ismeretségek jutnak. A nőknél sincs szerencsém, mindig kifogtam a pugyvásabbját. A munkásszállón sem barátkozom. A barátkozás kötelességekkel jár, s én utálom, ha valaki számon kérhet tőlem bármit is. A magam ura akarok maradni. Mint eddig. Nem jó így, de elviselem. — Tévé, színház? — A tévét nézném, de csak egy készülék van, s állandóan verekednek a jobb helyekért. Inkább fennmaradok a szobában, s olvasgatok, amíg el nem nyom az álom. Hajnalban kelek, rám fér a pihenés. A talicskát nem lehet ám ímmel-ámmal megfogni, kell az erő. — Nem lehetne könnyíteni a munkán? — De, egyféleképp: ha nem végezzük el. — Hol ünnepelte a születésnapját? — Itt a szállóban. Hozattam téliszalámit meg rozscipót, s ittuk a boromat. Jól éreztem magam. — Kapott ajándékot? — Nem, semmit, senkitől. — És minek örült volna? — Egy új kiadású Bibliának, mert az enyém elrongyolódott. De annak is örülnék, ha máskor is elbeszélgetne velem. Eljön? 16