Budapest, 1983. (21. évfolyam)

2. szám február - Endrődi Szabó Ernő: Az erzsébetiek lendülete

proletárrétegekkel törődött a legkevesebbet. Erzsébet volt a legelhanyagoltabb a főváros környékén." Visszaadom a fotókat. — És most nézze ezt! —mondja Rozsnyai Béla, és az íróasztala mögött függő, fél falat beborító színes tablóra mutat. — Most ez áll amazok helyén. Az új lakónegyed. A látvány — valószínűleg a fotós jóvoltából — kiszámítottan sokkoló. S harmadszor bukkan föl gondolataim közt a szó: a kontraszt az előbb látott felvételek és e közt szinte hihetetlen. — Úgy gondolom, hogy a közhangulat csakis kedvezően fogadhatta ezeket a változásokat. Vagy tévedek? — Téved is, nem is — feleli az elnökhelyettes. — A lakosság reagálása meglehetősen vegyes. Nézze! Tény, hogy a rekonstrukcióval rombolnunk is kell. S olykor viszonylag jó állapotban lévő épületeket is lebontatunk. A legutóbbi szanálások például igen nagy feszültséget keltettek. Végül is túlnyomórészt kertvárosi lokálpatrióták lakják Erzsébetet. Számtalanszor megkapjuk a szemrehányást — legutóbb a Nagy Sándor—Török Flóris— Kossuth Lajos—Vörösmarty út közötti terület bontásakor —: miért nem megyünk a városszéli grundokra építeni. — Magam is úgy gondolom — vetem közbe —, hogy a grundok beépítése kevesebb gonddal járna, nem beszélve arról, hogy sok ezer lakással többet számolhatnánk a növekedési oldalon. — Valóban, a dolog — látszólag — egyszerű. Csakhogy arra senki sem gondol, hogy, ha — teszem azt — a Dél-pesti Kórház mögötti „senkiföldjén" kezdünk építeni, a nettó lakásszám a jelenlegi kevésnél is kevesebb volna. Ugyanis: közművet, úthálózatot, tömegközlekedést, szolgáltatásokat és az ég tudja, mi mindent kell odavinnünk. Ez pedig — összköltségében — messze túlhaladná a belterületi ráfordításokat. Ezzel együtt ez a kerület is szerepel a VII. ötéves terv lakásépítési programjában. Tudja, az a baj ezekkel az emberekkel, hogy igénylik, várják a változást, de amikor az ő házukra kerül sor, akkor . . . — Ami persze érthető, hisz' túl lokálpatriotizmuson, ke. tvárosiságon, nem egy esetben évtizedek ke-A legifjabb nemzedék meny munkájának eredményéről, családi otthonokról van szó! — Persze, hogy érthető. Ezeket az érzékenységeket bele is kalkuláljuk a munkánkba. Legfőbb gondunk azonban az, hogy több száz családot— az érintettek harminc-harmincöt százaléka ez — csak más, számukra idegen kerületben tudunk elhelyezni. Lehet, hogy túl szigorúan hangzik: olykor emberi érzéseinkkel ellenkező dolgot kell cselekednünk egy kisebb közösséggel a nagyobb érdekében. — Úgy tudom, a kerületben jelentős a cigányság aránya. Öt-hat ezertől tízezerig terjedő becslést hallottam. Milyen sajátos feladatokat ró ez önökre? — A speciális feladatok — amennyiben vannak ilyenek — a szakigazgatás szintjén — a szociálpolitikában, művelődésügyben és a többiben — jelentkeznek. Nem a válasz elől akarok kitérni, de a problémát politikailag meghatározott szakmai kérdésként fogjuk föl. — Osztja tehát ezt az elvet: egy adott társadalom csakis akkor nevezhető nagykorúnak, ha politikai jelszavait szakmai kérdésekké és tevékenységgé tudja alakítani? — Számunkra ők, mindenféle különbségtétel nélkül: állampolgárok. * — Honnan jött az elnevezés?! Egy utcanévből. Kilencszáztizenkettőben itt, az egykori Csillag utcában, az egykori fegyvergyári munkások emeltek egy kis épületet művelődési célokra. Az utca után Csilinek kezdték nevezni, s ez — mind a mai napig — rajta maradt. A névvel együtt örököltünk két régi munkaterületet. Az egyik, a leghagyományosabb: a területi munka. A másik a szakszervezeti művelődési tevékenység, amely most, konkrétan, a gyárak, üzemek, intézmények kulturális életének segítését jelenti. A harmadik, egészen új profilt meghatározó terület: az ifjúsági munka. A negyedik: az amatőr művészeti mozgalmak egyik módszertani központjaként is működünk. És most nézze meg az intézményt. Nem panaszkodni akarok, de az egész hálózat — körzetesítés révén hozzánk került az Építők és a soroksári Táncsics Művelődési Ház is —, szóval az egész hálózat állaga, enyhén szól-A régi viroshíza ma a kerületi tanks 10