Budapest, 1983. (21. évfolyam)

12. szám december - Pukánszkyné Kádár Jolán: így éltünk a század elején

Aki számított, annak bérlete volt a színházba Várban székelt a pénzügy-, belügy-, külügy-és honvédelmi minisztérium, a Sándor-palotában a miniszterelnökség, a királyi palotában a kabinetiroda s a Várban működött a közigazgatási bíróság is. Az arisztokraták kasztszerűen, elkülönülve éltek. A társadalmi élet hangadója a tisztviselőréteg volt, s a hozzájuk tartozó néhány értelmiségi, főleg bíró, tanár és orvos. Ebben a középrétegben együtt élt mindenki, ismerték egymást, mint egy kisvárosban. Csak 3 legközelebbi környékről. a Krisztinából és a Vízivárosból jöttek ide fel, egyszerűen azért, mert semmiféle közúti közlekedés nem jutott idáig. Az egyedüli közlekedési eszköz a sikló volt a Vár végében, a Sándorpalota mellett; kis befogadó képességű, ritkán járó, drága és népszerűtlen. Csak retúrjegyet lehetett váltani, mert különben csupán feljövésre használták volna. így én gyalog jártam az Andrássy út és a Csengery út sarkán levő iskolámba. A Halászbástyán mentem le 186 lépcsőn (pontosan megolvastam), az Albrecht úton (melyet építtetőjéről Albrecht főherceg kormányzóról neveztek el, s ma Hunyadi János út), a Lánchídon, Fürdő utcán és a Marokkói utcán át az Andrássy útra. Visszafelé már jobb dolgom volt. Az Andrássy úton járó omnibusznak a József tér a szakaszhatára, s innen a Batthyány térig négy krajcárért, a Krisztina térig hat krajcárért lehetett eljutni; de minthogy gyaloglás esetén a hídpénz két krajcárba, az alagútpénz újabb két krajcárba került, az egész út ára a József tértől a Clark Ádám térig két krajcárt tett ki csupán. Innen aztán következett ismét az Albrecht út meg a 186 lépcső. Volt egy szerpentin út is, amit akkor „elipsznek", később Király lépcsőnek hívtak, tavasszal virágzó bokrok közt vezetett a Dísz térre. De hát ez hosszú volt és meredek, scsak később, egyetemi hallgató koromban andalogtam fel rajta gavallérjaimmal. Délutánonként már nem sétáltam le a Várból, legfeljebb nagy ritkán, vásárolni. Inkább kimentem a gyönyörű Bástya sétányra, s néztem a mindennap megújuló isteni színjátékot, a naplementét az akkor még zölden ragyogó gyönyörű budai hegykoszorú mögött. A Várban nem nagyon lehetett vásárolni. Velünk szemben volt Szlávits Janka „vegyeskereskedése", amolyan falusi szatócsbolt, ahol lisztet meg cukrot vettünk, petróleumot, háziszappant és faszenet, mert akkor még szenes vasalót használtunk. Az előkelő „csemegekereskedés" az Iskola tér (most Hess András tér) és a Fortuna utca sarkán volt, a Kedvessy boltja a ma rs álló Vörös Sün-házban, ahol Budán az első színielőadást tartották, s melynek kapuja felett most is ott ékeskedik a Vörös Sün. Itt még szalámit is lehetett kapni. Ebben az üzletben vásárolta a gyertyát, amelynek fényénél éjszakánként dolgozott, Tóth Árpád, mikor az első világháború alatt a Várban, Hatvany Lajosék palotájában lakott. A Vár szórakozást is kínált. A Várszínházban a Nemzeti Színház társulata játszott, és aki „számított", annak bérlete volt a színházba. Itt is mindenki ismerte egymást. A szünetekben átlátogattak egymás páholyába, s a kicsi nézőtéren beszélgettek a földszinten ülőkkel. A hölgyek kicserélték a napi pletykákat és tésztareceptjüket, s a szorgalmasabbja elhozta kézimunkáját, nehogy a szünetben haszontalanul múljék a drága idő. De minden örömök csúcspontja a vasárnap délelőtt volt, kötött programmal : nagymise tízkor a Mátyástemplomban, reggeli a Ruszwurm cukrászdában, azután séta a Bástyán. A Ruszwurm gyönyörű biedermeier berendezésének szerves része a hasonló stílusú, két disztingvált és kortalan hölgy a pultnál — nem tudom, ugyanazok voltak-e 1908-tól 1945-ig, míg oda jártam, vagy csak azoknak látszottak. A várbeli és budai törzsvendégeket ismerték és megkülönböztették a futó vendégektől. A budai szerelmespárokat diszkréten nem vették észre, de gyanakodva és rosszallóan nézték, ha egy budai vagy éppenséggel vári lány valamilyen jöttmenttel mutatkozott. Amikor aztán jegygyűrűvel jelentek meg, az újonnan idekerülteket is befogadták. Mert a Ruszwurm cukrászdában csak tisztességes szándékkal lehetett udvarolni. A Bástya sétányon szintén mindenki ismerte egymást. Mikor egyetemi hallgató koromban pesti pajtásaim átjöttek vasárnap délelőtt, utánuk fordult mindenki, és regisztrálta az idegent. A lányok itt mutatták be új ruháikat. A Rondella kis pavilonjában a honvédzenekar Fricsay Richardnak, Fricsay Ferenc apjának vezényletével játszotta Johann Strauss keringőit, Kéler Béla nyitányait és indulóit, a Radetzky-marsot, a Hunyadi László részleteit és hasonlókat. Úgy emlékszem, hogy ilyenkor mindig sütött a nap. Aztán jött 1914-ben a fatális Péter-Pál napja, melynek délelőttjén még ott sétáltunk boldogan, úgy tudva, hogy háborúk csak a történelemkönyvek lapjain vannak, és nem sejtettük, hogy szétrobbannak a Bástyasétány ragyogó vasárnap délelőttjei. A honvédzenekar eltűnt, a fiúk bevonultak. Augusztusban már csak néhány jelent meg katonai egyenruhában, többen fezzel a fejükön, mert a várbeli Nándor-laktanyában egy boszniai ezred állomásozott. 1908 és 1914 közt az építkezések is újra megindultak, s mi is kaptunk egy gyönyörű négyszobás lakást fedett terasszal, nem a Várban, hanem a Vároldalban, az Ilona utcában (most Szabó Ilonka utca). Onnan is feljártam a Bástyára, de az már sose volt többé a régi. A fedett teraszról ugyanaz a kilátás nyílt, mnt a Halászbástyáról: láttam egész Pestet, szemben a Dunát és az Országházat, balról a budai hegyek koszorúját, jobbról a Gellérthegyet, és tíz álló esztendeig egészen együtt élhettem szívem választott városával, az egyetlen és gyönyörű Budapesttel. A Bécsi kaput lebontották, majd újra felépítették