Budapest, 1983. (21. évfolyam)

12. szám december - Frank János: Itt járt Ludwig

önarcképe, mellyel egyáltalán nem hízeleg magának. Sőt. New York belvárosát választotta tárgyának Estes (Egyesült Államok). Részletezőbb, mint bárki; atmoszféra nélküli vedutáján bérházak, tűzfalak, valós utcai szemét, még a műszaki kereskedés kirakatában hagyott árukat is élesen látjuk. És „megszólalásig hű", „olyan mint egy fénykép" a francia Jean Olivier Hucleux portréja, melyet a Ludwig házaspárról festett. A donátorokról, hiszen a középkori oltárképeken is megvolt a helyük. Hucleux nem szokott megbízást vállalni, most is kíméletlen, kiállhatatlan volt, amint szőrözve megfestette a dermedt pozitúrába vágódott milliomoskettőst. Jelentéktelenek, akár a vidéki fotográfus kirakatának darabjai. És mit látok ? Belépett a Műcsarnok ajtaján a Ludwig házaspár: a kétméteres, jóvágású férfi, a csinos, a festményen lévőnél fiatalabb feleségével. Semmi póz, egész viselkedésükben a nálunk, sajna, kiveszett gemütlichkeit, az előítélet nélküli nyájas kapcsolatfelvétel. Ki érti ezt a valóság-áttétel fordulatot? Én nem. Fotorealizmus, hiperrealizmus nemcsak a festészetben, a szobrászatban is létezik. Bizonyítja az amerikai John De Andrea ágyon fekvő meztelen nője. Habszivacs matraca volt, lepedője, nekünk kellett megágyazni; műanyag teste favázat rejtett — azért volt olyan súlyos —, de szép volt, tökéletes, élethű. Barnavörös műanyag haját én fésültem meg a tíz köimömmel, minden pórusa, mitesszere látszott, bőrén a tavalyi lesülés jele a bikini határokon, többé-kevésbé ápolt körmeit külön rakta rá a szobrász, tenyerén a kerti munka nyoma. Mondom, szép volt ez a hosszú szempillájú alvó lány, mégis ijesztő, mégis idegen. Mert — a művész szándéka szerint — semmi sem volt benne égi másából. Új absztrakt és új expresszionizmus jeleit is észleltük a nemzetközi bemutatón. Lehet, hogy a nosztalgiahullám vetette föl ezeket a nálunk kevésbé ismert, mindössze tegnapelőtti irányzatokat, mint az osztrák Prachensky kardvágásait és Mairwöger neo-lírai tábláit, a nyugatnémet Lüpertz új expresszionizmusát, vagy pedig a következetesen fejjel lefelé lógó alakokat festő — az Új Vadak csoportjához számító Baselitz (NSZK) keskeny, álló téglalap formáit. A Los Angeles-i Kushner irányzata, a pattern painting, azaz patronfestészet a Műcsarnok falán is otthon érezte magát, Nancy Graves (Bécsben áll az őslényszobra, már említettem), most 5 tábla című, aranyfüsttel kiegészített, szabályos olajfestmény-szériát hozott, absztraktot. Ez az új szenzibilitás? ő így mondja: „Speciális szemléletem megválasztásának egyik alapja, a lehető legnagyobb szabadságra való törekvés, a művészi alkotás határainak kutatása." Egyetértek. Dr. Hertha Firnberg — volt miniszter — az ausztriai Ludwig-alapítvány elnöke írta, hogy „...olyan múzeum mutatkozik itt be, amelyet kezdetben saját hazájában sem fogadtak feltétel nélküli elismeréssel, az utóbbi időben azonban egyre inkább érvényt szerez magának." Akár a Műcsarnokban. Megvallom, nem vártam a magyar közönségtől, hogy ennyire tolerálja az új módit. Bécs büszke rá, hogy a modern múzeumnak évenként 200 ezer látogatója van, nálunk 75 ezren nézték meg a vendégkiállítást — öt hét alatt. Nemcsak azért, mert külföldi, mert a szomszéd rétje zöldebb. Ludwigék világnagyságok műveit válogatták össze, most végre nem reprodukción, hanem eredetiben láthattuk őket, idehaza. Ezek nem kísérletezők, hanem jelenkori klasszikusok, éreztem — pedig nem vagyok tekintélytisztelő — a műveknek az auráját, csakúgy süt a képekből, szobrokból a kvalitás, szerzőik tehetsége, szuggesztivitása. Új hang az övék, ha rekedt is, ha kritikus, netán gúnyos. Övék az úttörő dicsősége, a Ius primae noctis a múzsával. Műcsarnok II. terem, a falon: Richárd Estes (USA): Downtown (1978), olaj, vászon, 122x 152 cm; Jean Olivier Hucleaux (Franciaország): A Ludwig házaspár, olaj, fatábla, 157x123 cm; Ralph Goungs (USA): Airstream (1970), olaj, vászon, 152x214 cm; John de Andrea (USA): Woman on bed (1974), polieszter és üvegrost, olajfesték, életnagyság Somfai István felvételei 26