Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Frank János: Czóbel kortársunk

(1942—43) ugyancsak az egyik chef d'oeuvre, élesebb, mint általában a Czóbel-képek, némileg konkrétabb. A hidegkék csíkos — sávok, megint sávok! — abroszra állított meleg színű gyümölcsök ellentétével, kimozdíthatatlan statikájával a magyar csendéletfestés iskoláját indította ez a kép. A háttér nyilván Szentendre, hiszen a negyvenes évek elején, a háború alatt nem lehetett Párizsba menni, de ilyen szép gyümölcsök is talán csak a Dunakanyarban teremnek. Szentendrének mint látványosságnak is, mintegy emblémája a Fő-tér (1954) — tökéletes, XVIII. századi műemléki együttesével, középen a pestiskereszttel: gyanakszom, nem is Czóbel azonosult ezzel a várossal, hanem Szentendre hasonult a festő látásmódjához, s ezt a meglátást örököltük mi. Élete végén már volt pesti műterme is, ott dolgozott mindvégig. Nem elsősorban kvalitásaiért említem a kései, 1975-ös Önarcképet, inkább a portréistát akarom vele jellemezni. Külsőségekben ugyanaz a kockafej, mint régen, de itt egy kétségbeesett, mimikátlan aggastyán mered ránk. Ezt azért hangsúlyozom, mert akkoriban is találkoztam a mesterrel, mindig derűs volt, ironikus, optimista. Úgy látszik, ha emberek között járt, összeszedte arcvonásait, ne sajnálják; a műteremben viszont, egyedül a tükör előtt, nem tudott őszintétlen lenni. A Czóbel-féle kritikus portrélátás a saját arcmásán sem engedett szépíteni. Kékterítős csendélet, 1942—43, olaj évszázados oeuvre-ből kell válogatnom néhány képet; és ha írni kell róluk, csakis szűkszavúan. Genthon István, majdhogynem nyegle kulcsmondatával szívemből beszélt: (Czóbel) „... mindent, emberalakot, tájat, szobabelsőséget, aktot egyaránt csendéletnek lát." Kivétel egynéhány korai, még akadémikus vagy posztimpresszionista arckép — önarckép —, nem igazi Czóbel, de remekművek. A közismert Ülő férfi (1906) hommage Rippl-Rónai előtt, de több is annál, azokban az években nem volt olyan természetes ez a merész alulnézeti beállítás és a pompás, kegyetlen karakterizálás. Lehet, a mai szecessziónosztalgia mondatja velem, sajnálom, hogy a festő nem maradt meg tovább ennél a stílusnál. A német expresszionizmus erős hatását látjuk a simán festett, élesen határolt, igen dekoratív, csíkos kabátú M. Meyer (1921) arcképén. Nem hízeleg a festő, torzít, a férfi mégis elegáns és jelentékeny. Csíkos a Párizsi utca (1926) is, csak másképpen: érthetően csíkos a boltok napvédő ernyője, de tulajdonképpen sötét függőleges sávokkal oldotta meg a festő a bérházak ablakainak jelzéseit is. Ez már igazi Czóbel-kép, vastagon festett, érett színű, zsíros, nehéz tömegekből épült az egész. Minden súlyos. A Múzsa (1930) — mint mondják — főműve, már nem vág úgy mellbe, mint amikor fiatalkoromban először láttam. Teljes munka ez, hogyne, színpadias talán az akt, fején babérkoszorúval. Nem nélkülözi az erotikus elemet sem, de én ugyanannyi szexet találok Czóbel állig begombolt ruhájú leányportréjában, sőt a tájképeiben is. A Czóbel-csendéletnek szabályos liturgiája van, a festő munka előtt jó előre beállítja tárgyait az asztalon — számtalanszor láttam —, szinte előre megoldja a kompozíciót, miután az almák, vázák stb. együttesét több változatban szétrakta. A Kékterítős csendélet Önarckép, 1975, olaj 26