Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Lehotay-Horváth György: Sétáló palotánk: a Vérmező

A Vérmező a Penta-szállóból összeomlik, akár egy rozzant híd?! Haragudni nem érdemes rá: szerencsétlen flótás volt, tárgya gyermeki kegyetlenségünknek. A szülői értekezleteket telesírta panaszaival, nadrágszárát fölhúzva visszereit mutogatta — tán részvétet akart kicsiholni. Ha óráin Csoszi -— a későbbi festő — viháncolt, „idegbeteg egy embernek" bélyegezte, saját baját a más nyakába zúdítva. Emlékszem egy gonosz tréfára. Újsághirdetés eladó kanárit kínált az ő címén. Rossz nyelvek szerint S. tanár úr hazatérve a reménybeli vásárlók hosszan kígyózó sorát találta a lépcsőházban. Dühében seprőnyéllel kergette el őket. Tragikus vég várt rá: évek múlva egy rohamában fölakasztotta magát, visszereit kínálva oda a világnak néma vádbeszédként. A Vérmező népe Aragon könyvcíme, az Úri negyed — ötlik fol a Krisztinaváros — családiasabban: a Krisztina levegőjét idézve. A közeli Tábor utcában lakó Kosztolányit is ez az aura ihlette az Édes Anna megírására. A negyed akkoriban a keresztény nemzeti társadalom fellegvára, urakkal és cselédlányokkal, a Krisztina téri templomba vasárnapi ünnepélyes kivonulással, az Auguszt (Déryné) cukrászda nyájas-édeskés hangulatával. Mégse képzeljük ezt a világot holmi proletárokra vicsorgó fogsornak. A „proli" és „paraszt" szitokszó gyanánt való használatával megfért a keresztényi szeretet képmutatás nélküli, gyakorlati vallása. (Ha egyebet nem, nagyapámék példáját tudom rá fölhozni; nagyapámét, aki tudósi tekintélyét az antiszemitizmus elleni röpirat kiadására is fölhasználta a zsidótörvények éveiben.) Mindezt korántsem védőbeszédként mondom. Szellemi ocsúdásom idején épp ez a légkör ihlette ellenzékiségemet, mely a ,patalom védte bensőség" állapotából eljuttatott, mártírként elpusztult, egykori osztálytársam, Káldor György jóvoltából, a legális munkásmozgalom megismeréséig, a Magdolna utcai Vasas székház látogatásáig, a Déli pályaudvarnál fitymálva árusított pár Népszava-példány egyikének megvásárlásáig. (Ami szintúgy nem érdem, csupán „egy lélek történetének" epizódja.) A patriarchális jólelkűség világát, persze, lassacskán lehetett csak kinőni. A tejkihordók, mélyen meghajló fűszeresek, „cselédeknek és hordároknak tilos" főlépcsők, fülledt házmesterlakások hónából nem vezetett ugrás egy másik társadalomba. Ahhoz előbb bombákkal és gránátokkal kellett a régit lerombolni. De korok mezsgyéjén már zajtalanul bomlott-osztódott a középosztály — ahogy akkoriban a polgárság zömét és a magasabb értelmiség egy részét nevezték. Külsőre milyen volt ez a lerombolt régi világ ? A Krisztina körút kanyarulatában állt a vásárcsarnok, mellette a Rana Rossa (Vörös béka) vendéglő földszintes épülete, hol gyerekként megélt esküvői vacsorán ismerkedtem a rántott gombafejek ízével. A Déli vasút (vagy Déli pu., mint kedvtelve hangoztattuk) szintúgy földszintes épületsora könnyedén bírta az akkor még szerényebb balatoni forgalmat; a füstös mozdonyok hangja átütött a túloldalra. Itt húzott végig a modernnek számító 44-es villamos, melyet vijjogó hangjáról — a háborús filmélmények hatása — stukának becéztünk. A forduló után, a házak szögletében bújt meg a háromszögletű Endresz György tér. Az óceánrepülő emlékét azóta rehabilitálták, de a tér méltán vette fol a magyar jakobinusok nevét. A körút pedig a klasszikusan szolid randevúzóhellyel, a végső kanyarulatban pirosló Ravasz cukrászdával búcsúzott a Vérmezőtől. Sokáig foglalkoztatott a rejtély, hogy a Széli Kálmán (Moszkva) térnél kezdődő Krisztina körútnak miért 55 az első házszáma. Az elejét nyilván lecsípték, s tán valamely kényei-39 . ..és 1983-ban A Martinovics-emlékmű Szepesvári Sándorné felvételei