Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Seregi László: Tehetség vagy tehetősség?

— Sajnos, a gyakorlati tapasztalatok is az ön érveit erősítik. A szülők többsége nem értette meg, nem akarta megérteni, hogy ez az eljárás igenis a gyerekek, a saját gyereke érdekeit is szolgálja, mindamellett, hogy demokratikus. — Az ön megítélése szerint demokratikus az az eljárás, hogy Kovács lánya magasabb színvonalú képzést kapjon, mint Molnár fia? És egyáltalán: ki dönti majd el, hogy melyikőjük hova járjon? És mik lesznek a kiválasztási szempontok: húszezres jövedelműek, irány az elit? Alatta levők, futólépésben a plebsz közé!? — Kérem, ne viccelje el a dolgokat! — Nem vicceltem. Nagyon is komolyan mondtam, amit mondtam. — Annál rosszabb. 1983-ban nem volna szabad így gondolkozni, bár arról nem tehet, hogy hatottak önre is a korábbi nézetek. Azok a nézetek, amelyek nem tettek különbséget képesség és képesség között. Lehet, hogy eretnek a véleményem, de akkor is igaz: nem vagyunk egyformák. Én például soha nem tudtam átugrani a kétméteres magasságot. Kinek használt volna, ha Brumelt arra kényszerítik, hogy nap nap után gyakoroljon velem? A demokráciához az is hozzátartozik, hogy engedjük átugrani a kétméteres magasságot annak, aki erre képes. Ne csak lefelé legyünk figyelmesek, de törődjünk azokkal is, akik többre, feljebb vágynak. — Már megbocsásson, de én még nem olvastam olyan nyilatkozatot, amely arra szólított volna fel, hogy gáncsoljuk el a magasabbra törekvőket. Sőt, egy kicsit már idegesít, hogy folyton arra ösztökélnek bennünket: tanuljunk! Imperatívuszokkal nem lehet tudatot formálni, ahogy azt mondani szokták. — Nézze, több mint négy évtizede foglalkozom a tehetséggondozás témakörével. Az erről szóló első publikációm 1941-ben jelent meg. Aztán hosszú szünet következett. Csaknem harminc évig meg sem lehetett pendíteni a kérdést. Érthető okokból: millióknak még az általános iskolai végzettsége sem volt meg. Addig, amíg ezt az óriási hátrányt le nem dolgoztuk, fölösleges lett volna erőszakolni az ügyet. Ám az idő haladt, s a feltételek régen megértek arra, hogy e téren is kimozduljunk a holtpontról. Ehelyett politikai kérdést csináltak belőle, mondván, most nem az a fontos, hogy kiszűrjük a kiemelkedő képességűeket, hanem az, hogy javítsuk a közoktatást, növeljük a színvonalát. Ezt a célt azonban csak az igények leszállításával lehet elérni. Ezért fordul elő olyan sűrűn, hogy a tehetségesebbje unatkozik az órákon. A többiek miatt. ként hívták őket. Hol így, hol úgy teremtették meg, ha úgy tetszik: az elitképzés lehetőségét. Mintegy véletlenül olyan összetételű osztályok alakultak ki, amelyekben a tanulók kifejezetten jó, az átlagosat meghaladó képességekkel rendelkeztek. Azért tévedés ne essék: ezekben az osztályokban a növendékek nem feltétlenül tanultak többet, mint társaik. Inkább mást kaptak, feltárultak előttük a mélyebb összefüggések is. S éppen amiatt, mert náluk nem volt szükség az alapok ismételgetésére, a nélkülözhetetlen fogalmak többszöri magyarázgatására, egyből fejest ugorhattak a tananyag közepébe. — Azt hiszem, elvileg igaza van. De mi van akkor, ha kiderül, hogy tévedtek, s a gyerek mégsem ér annyit, amennyit feltételeztek róla? Egy nyíltan elitnek minősített osztály tanulója, ha gyengének, könnyűnek találtatik, akkora erkölcsi pofont kaphat, hogy a hatását tán egy életen át sem heveri ki. Gondoltak erre a veszélyre? — Ez a veszély kétségkívül fennáll, de eddigi tapasztalataink egyértelműen biztatók. Mert, hogy el ne feledjem, az utóbbi időben sikerült némi eredményt elérni. Sorra születtek magas szintű határozatok, amelyek alapvetően más megvilágításba helyezték ezt a kérdést is. Végre megengedték a válogatást a gyerekek közt, mintegy utólag igazolva és elismerve korábbi erőfeszítéseinket. Ez nem azt jelenti, hogy mindent újra akarnánk kezdeni. Erre nincs szükség. Még — hasonlóan a nálunk fejlettebb államokhoz — azt se kívánjuk, hogy országszerte létrehozzák a kiemelkedő képességű tanulókkal foglalkozó iskolák hálózatát. Nem szabad őket ugyanis elválasztani a környezetüktől, hermetikusan lezárni előttük a megszokott felé vezető — Ez, persze, a pedagógusok hibája is lehet. Egyébként Is sok, nagyon sok múlik rajtuk. Véleményem szerint a jó tanár megtalálja a módját annak, hogy az átlagosnál okosabb diák se érezze fölöslegesnek a jelenlétét. — A pedagógusokon valóban sok múlik. De nekik az átlagos tanuló átlagos befogadóképességéhez kell igazodniuk. Ezért tartom helyesebbnek, ha létrehozzuk, immár nyíltan, az „elitosztályokat". Ha nem is ezzel a névvel illetnénk. — Mit ért azon, hogy „immár nyíltan"? — Azt, hogy már eddig is működtek efféle közösségek, de demokratikus hajlamainknak engedve, merő eufémizmusból más-Szepesvári Sándorné felvételei >. A Bolyai-kollégium kutatócsoportja Kiskunfélegyházán. Bankfaluban, 1941. január • 8. — február 1. Csanádi I., Mészáros S., László I., Böszörményi A., Boros L.. Kardos L.. *író Z , Pál J., Székely S. 28