Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Megyesi Gusztáv: Betlihez sok, durchmarshoz kevés

egyenesen következik, hogy akinek gyenge lapja van, az általában veszít. Ez teljesen logikus, és a világ minden táján e logikára épülnek a kártyajátékok. Kivéve nálunk. Egyedül mi vagyunk képesek arra, hogy a kifejezetten rossz lapleosztásból is hasznot húzzunk. A magyar ultimójáték betli bemondásában példának okáért az győz, akinek egyetlen ütése sincs: a betliben direkt arra kell játszani, hogy semmink se legyen. Nagy mulatság ez is. Megfigyelhető, hogy külföldi turisták mindig elámulnak hosszú vonatúton a magyar kártyásokat figyelvén, amikor azok térdükre szorított aktatáskájukra téve lapjaikat, szinte kéjes örömmel kiáltanak fel minden elveszített ütésnél, „ez se az enyém, ez se az enyém"... Bizony, aki nem járatos a magyar kártyajátékokban, értetlenül áll a jelenség előtt, hogyan lehet a legrosszabb lapleosztásból is halom pénzt nyerni. Halom pénzt? Vigyázzunk a kijelentésekkel! Mint tudvalevő, hazánkban tilos pénzben kártyázni; nem úgy, mint a tőkés országokban, ahol szerencsejátékokkal is komoly egzisztenciát lehet teremteni. Dolgozó népünk megértette, hogy egyedül a munka lehet minden jövedelem forrása, és tartja is magát ehhez. Ma már legfeljebb a régi világban nevelkedett, attól megfertőzött, együtt gondolkodásra teljesen képtelen nyugdíjasok nem tartják be ezt az elvet. A köztéri padoknál ma is látni nyerészkedni vágyó nyugdíjasokat, akik húszfilléreseiket egymásra tornyosítva kívánnak munka nélkül jövedelemhez jutni, nemegyszer elhazardírozva az államtól kapott teljes hús- és tüzelőpénzt. Hát persze, hogy aztán alig bírnak megélni. A hatóságok bölcsességének és nagyfokú toleranciájának tudható csak be, hogy nem csapnak le rájuk, s a büntetés helyett inkább a meggyőzés erejével próbálnak hatni e nyugdíjas réteg tudatára. Dolgozó népünk többsége azonban szinte kizárólag a játék öröméért játszik. Ha van is tét, jó, legfeljebb babszemben játszanak. Erről jónevű s zártkörű klubok pincérei, takarítónői mesélhetnének hosszú történeteket. Egy Kálmán nevű pincér meg is említ egy esetet. Az ő munkahelyén, egy éjszaka is nyitva tartó körben rendre összejön egy négytagú csoport. Hogy kicsodák, micsodák, azt nem lehet megállapítani. No, ők ténylegesen babszemben játszanak, papíron írják, hogy ki mennyit nyert és ki mennyit vesztett, s a játék végén a papírt összegyűrvén nagy erkölcsi elismerésben részesítik a győztest. Egy ilyen, a hamutartóba gyűrt papírba aztán az egyik hajnalon belekukkantott a Kálmán nevű pincér, s azt látta, hogy 700 ezer babszem cserélt gazdát azon az éjszakán. No, akkor mondta a Kálmán nevü pincér azt, hogy le van sz... a világ, s azóta szenvtelenül nyomja meg a ceruzáját, ha fizetni hívják vendéghez. Becsap azóta ismerőst, ismeretlent, eredne a babmágnások nyomába, hátha egyszer utoléri őket. Nagy szerencséje ennek a Kálmánnak, a gondolatot, de Jankovics bácsi áthajol a vállunk felett, mi a nyavalyát körmölgetünk itt a papírlapra. Bólint is nagyokat, igen, igen, de azokkal mi lesz, kiknek állandóan csupa alsó, s felső jut osztáskor: betlihez sok, durchmarshoz kevés. Itt van például ő maga, ki kerek ötven éve kártyázik. Nem tartozott ő annak idején se felső tízezerhez, se millió koldushoz, mozgalmat sem ismert, se földalattit, se földfelettit, ő csak a családját tartotta el. Felnevelte két fiát, egy lányát, a háború után Szepesvári Sándorné felvételei hogy nem állítjuk pellengérre, mint ahogy a közérteladókat, benzinkutasokat, szenestrógerokat, butikosokat sem állítjuk pellengérre, minden igazságtalanság legfőbb okozóit ugyebár, merthogy nincs most erre időnk. Mi most a kártyáról írunk, s azokról, akik kizárólag a játék öröméért játszanak, mintegy kikapcsolódásra használva a paklit. Komoly, vezető állású emberek a megmondhatói, milyen remek kikapcsolódást tud nyújtani a kártya. S ha a komoly, vezető állású emberek nem tudnak is teljesen elszakadni a mindennapi élet gondjaitól, s játék közben felemlegetnek is bizonyos megoldásra váró problémákat, vagy szóba hoznak néhány káderkérdést, kártyakapcsolataikat mindig csak közösségi érdekből használják fel. Egy Mikszáth aligha élne meg ugyebár a mai világban, nem bírna semmiről sem írni, egy Mikszáth legföljebb annyit konstatálhatna, hogy ugyanaz a játék folyik évek óta ugyanazokban a kártyakörökben, ugyanazokkal a játékosokkal, jó, legföljebb a székeket cserélik fel időnként, de az új ülésrendben is az csap az asztalra, akinek nyerő lapot adtak a kezébe. Ettől függetlenül újra és újra le kell szögezni, hogy a mi kártyánk mindenki számára egyforma esélyt nyújt, nemcsak azok nyerhetnek, akik ászt, királyt tartanak a kezükben, de azok is, akiknek semmijük sincs. Már-már be is fejezhetnénk ezt sem vett részt semmiben sem, éjnek idején soha el nem vitték, ő sem vitetett el senkit, miképpen a kártyapartnerei sem. Őrá csak mindig hivatkoztak, bármi történt is, mindig őrá hivatkoztak, őérte, az ő érdekében született minden döntés, noha a kutya nem kérdezte tőle soha, hogy mit akar, mit gondol. Hát mit is akar ? Kártyázni akar, mert aki ötven éve kártyázik, az nem bírja abbahagyni. S tessék, itt állnak már a fiai is, a lánya is, ők már tanultak, kiművelt emberfők, kártyáznának már ők is, de nekik is csak alsó jut osztáskor, legfeljebb felső, mint mondtuk már, betlihez sok, durchmarshoz kevés. így hát hiába van lap a kezükben, beleszólásuk a játék menetébe nem több, mint megannyi kibicnek. A keserves mindenségit, mondja Jankovics bácsi, s ezt mondják fiai és lánya is, s mi mit is felelhetünk mást, mint azt, hogy tessék, Jankovics bácsi, reménykedni, a kártya végül is mindenkinek szerencsét hozhat. Hiszen a mi kártyánk. A mi kártyánk? A magyar kártyáról nagyon sokáig azt tartották, hogy svájci eredetű, mivelhogy figurái a svájci szabadságharc hőseit, valamint ellenségeiket ábrázolják. De aztán kiderült, hogy Svájcban sohasem gyártották, de még használni sem használták. Mire fel az a vélemény alakult ki, hogy német eredetű; német nyelvterületen, s a bécsi Piatnik-üzemben ma is Doppeldeutschennek hívják. Egy Zsoldos Benő nevű nyugalmazott banktisztviselőnek kellett felbukkannia ahhoz, hogy végérvényesen bebizonyosodjon: a magyar kártya a magyar nép jogos tulajdona. Zsoldos Benő — aki különben nem tud kártyázni — hosszú évek kitartó kutatómunkája során találta meg azt az okiratot, miszerint a magyar kártyát Schneider József Pest-Buda, Kiskereszt (ma Kazinczy) utcai lakos találta fel 1835-ben, kijátszva és ezzel lehetetlen helyzetbe hozva a Habsburgokat, hitet öntve egyúttal a magyar népbe. A kártyába ugyanis sehogyan sem tudott belekötni a cenzúra, hiszen hiába látták, hogy a figurák egy elnyomott nép harcát szimbolizálják és aktualizálják, a figurákat Schiller Teli Vilmos drámájának alakjairól mintázta Schneider. Márpedig Schiller német volt, hogy nézett volna ki, hogy az ő figuráit tiltja be a cenzúra. Látható, hogy Schneider zseniális gondolkodó volt, furfangos reformkori ember, a történelem egyetlen kártyakészítője ez idáig, aki az irodalmat hívta segítségül, hogy átmentse a hitet a kártyásokba. Az egyetlen kártyakészítő ez idáig, aki rájött arra, hogy az irodalom ereje nagyobb, mint a kártyakeverőké. De hol vannak ma már a Schneiderek? — kérdezhetnénk kicsit lemondóan, mindenképpen szomorúan. Azért végül is, semmi ok aggodalomra. Népünk legnagyobb eredményei közé tartozik, hogy hű tudott maradni a magyar kártya figuráihoz, ami nagy szó. A magyar kártyát a mindenkori kártyakeverők próbálták megváltoztatni. A kártyagyár vitrinjeiben ma is őriznek az első és második világháborút dicsőítő lapokat, sőt, vannak újkori kártyák is, melyre már a demokráciát megtestesítő „szocreál" figurákat festették volna , ám ezekből a kártyákból csak mintadarab maradt. Hiába hozták forgalomba, a kártyások nem használták őket a legviharosabb időkben sem. Lám, a mi sokat szidott, a történelem során hol hazaárulónak, hol csatlósnak, hol osztályidegennek, később hol alkoholistának, hol lustának, trehánynak, dolgozni nem akaró lógósnak titulált kártyásaink hűek maradtak a klaszszikus magyar kártyához. Ha ma elsétálunk a Köztársaság téri padok előtt, ugyanúgy a Schneiderféle kártyákat látjuk a kártyások kezében, mint a balatoni nyaralók kertjében vagy egy iskolai kiránduláson a diákok kezében. 10