Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Kertész Péter: Üdülőszoba távolodó madárfüttyel

is áthallatszik a szomszédba, mégis olyan hírek keringenek, hogy van, aki tízezer forintot se sajnálna, hogy bérlőnek tudhassa magát. Kétféle lakosztályt láttam, az egyiket kőfal, a másikat fafalazat védi az időjárás viszontagságaitól. Mindkét bérlemény alapterülete innen van a nyolc négyzetméteren, a komfortfokozatban mégis tekintélyes különbséget tapasztaltam. Az egyik (tulajdonosa alkalmi felbujtóm) a tornácrészt is beépítette, mintegy második helyiséget kialakítva. A másik (Rónaváry István nyugdíjas ősbérlő, aki 1949-ben került ide, miután a Szunyog-sziellenében lenni és aludni lehet itt". A bérleti díjba egy, lehetőleg nem százas égő számít még bele. Aki ezen felül hűtőszekrényt, rádiót vagy televíziót használ, külön háromszáz forintot fizet. A meglátogatott két üdülőszoba egyikéért háromezer forintot kell fizetni egy szezonra (vagyis havonta annyit, mint pár évvel ezelőtt egy Lenin körúti tanácsi lakásért), a másikért pedig áramfogyasztási többlettel együtt kétezer-kétszázat (a műszaki előadói nyugdíjból). Ehhez jön a csónaktárolási költség (egy kétpárevezősé nyolcszáz forint lalat olyan háziúr, akit éppen hogy megtűrnek saját egykori házában, a Császár uszodában. Természetesen megfelelő bérleti díj ellenében, amelyet éppen most kívánnak felemelni. Kövesdi Ilona főkönyvelőtől tudom ezt, akinek elődje éppen azért köszönt le, mert akkor éppen szóba került a vállalat megszüntetése. De a felszámolás megint elmaradt, egyebek között azért, mert nem lett volna helyébe más. így tovább folytatja nem éppen áldásos tevékenységét „a főváros egyetlen olyan szolgáltató vállalata, amely vállalati rosi Tanács égisze alatt, mikor is elhangzott, hogy „minden sportvállalatnakaz Országos Testnevelési és Sporthivatalhoz kell tartozni." Elkezdődött a huzavona, hiszen a főváros nem akart túladni a vállalaton. Ha a vállalaton múlt volna, az meg is marad a régi gazdánál. Ma is úgy emlékezik vissza a főkönyvelőnő, aki egyben igazgatóhelyettes, hogy „ragyogó irányítr-zerv volt, megfelelő szakemberekkel s nem utolsósorban pénzzel". De nem volt pardon, menni kellett. Aztán fordult a kocka. A hetvenes évek elején az OTSH szabadulni akart a Sportlétesítmények Válgeten megszüntették a cserkésztelepet) afféle kis, védett, körülkerített, befuttatott lugasfélét alakított ki magának. A szorgalmat azonban a „gazda" nem díjazza, pontosabban olybá veszi, mintha ő maga növelte volna a komfortfokozatot, s ezért felemeli a bérleti díjat. Az a mondás járja, hogy az a legjobb bérlő, aki évente csak egyszer látogat ki, azzal nincs soha semmi baj. „Akit viszont kora tavasztól késő őszig itt esz a fene, az legjobban teszi, ha semmit sem csinál. A bérleti díj egy évre), ami szó szerint értendő, mert a tároláson felül minden más kiadás vagy munka a tulajdonost terheli. Mégse találkoztam senkivel, aki változtatna a sorsán, amely már-már életforma. Egyszerűen megéreztek valamit a jövőből, hogy a várostól pár autóbusz-megállónyira megfeledkezhetnek annak mindenszörnyűségéről, elviselhetetlenségéről, s kapcsolatokat alakíthatnak ki egymással, a hajóikkal s a Dunával. A Sportlétesítmények Válgazdálkodási keretek között profilgazdája a vízi tömegsport életnek, valamint az ezzel kapcsolatos szolgáltatásoknak". Volt idő, amikor ennél is többre vállalkozhatott. Közvetlenül az 1950. január 1-i államosítás után hozzátartozott jó néhány teniszpálya, uszoda (közte a Csaszi is természetesen), a Sportcsarnok, a Millenáris, a Műjégpálya s természetesen valamennyi csónakház a Rómain, a Népszigeten, Erzsébeten és Újpesten. (Saját csónaképítő műhelye is volt.) Mindez 1964-ig tartott a Főválalattól, ám a főváros csak nyolcvanmillió forint lelépés mellett lett volna hajlandó visszafogadni, hogy „a csónakházak leromlott épületeit helyrepofozza". Aztán az 1975. december 31 -í tanácsülésen mégis úgy döntöttek, hogy nem, pedig már-már úgy volt, hogy másnaptól viszszafogadják az „eltékozolt vállalatot." Később különböző idegenforgalmi vállalatokra próbálta rásózni a sporthivatal, ám azok még többre, háromszázötvenmillió forintra taksálták az örökbefogadást. 6