Budapest, 1983. (21. évfolyam)

9. szám szeptember - István Mária: Jaschik Álmos díszleteia Csongor és Tündéhez

lett a díszletfestőkre bíznia. Kísérletezése már a Roninok kincse vetítettképes díszletével is szép sikert hozott, ezt követte a János vitéz; s mire a Csongor és Tündét tervezte, technikája kiforrott. A színpadkép állandó plasztikus elemét egy, a székely fafaragásokat, kopjafákat idéző szerény keret szolgáltatta, emögött tündököltek föl Jaschik Álmos képeinek tiszta színei. Az egyes jelenetekhez árnyalatlan, ragyogó háttereket festett; teljesen elszakadtak a valóságtól ezek a szimbolikus jelentést hordozó, dekoratív mezők (Mirigy háza tája hátterének intenzív, világító sárgája; az „Elhagyott táj" lilája). A figurális elemek az egységes háttérben papírkivágások vagy rátétek hatását keltették, ennek a technikának megfelelő népies stilizálással. A vetített díszletekkel fantasztikus hatásokat lehetett elérni. Az Éj monológját láthatatlan szereplő szólaltatta meg, miközben hatalmas, egzotikus női arc vetült a háttérre, amely a beszéd intenzitásának megfelelően kigyúlt vagy sötétbe borult. A jelmezeket szintén Jaschik Álmos tervezte, s nagyvonalúságukkal, fantasztikus voltukkal fokozták a díszlet mesevilágának varázsát. Ilma, Balga és Ledér ruhái a magyar népviselet ünnepibb változatát képviselték, míg a tündérekkel a Kelet világa jelent meg, ahol Jaschik a magyar művészet forrásait kereste. Tünde egyik jelmeze, áttetsző ruha, hatalmas pártával, az ókori keleti szerclemistennők fenségét és erotikáját sugározta, ebből a kultúrkörből származnak a szárnyas nemtők is. Ugyancsak a Széchényi Könyvtár gyűjteményében található az a nyolc kép is, amely kísérőszövege szerint, egy vetített hátteres, meg nem valósult Csongor és Tünde előadáshoz készült. Jaschik 1936. július 30-i levelében arról ír Németh Antalnak, hogy szeretné, ha technikailag megoldható lenne a teljes háttér bevetítése. Az említett képek formátuma arra utal, hogy ebben az esetben egy ilyen típusú terVről lehet szó. Ha az 1937-es díszlet a Roninok kincse egyszerűségével, nagyvonalúságával rokonítható, akkor ez a terv már a Szentivánéji álom stílusfázisát képviseli. Elszakadva a szegedi és az első pesti díszlet tudatos népiességétől, a mesét áthelyezi egy elvont álomvilágba. Áttetsző lila-kék fényben úszó, szimbolista, szecessziós tájai a Szentivánéji álomhoz készített díszlet erdejének legközelebbi rokonai. Ugyancsak szimbolista felfogásról tanúskodnak a patakpart női aktokká átváltozó fái. A sorozaton belül van némi zavaró stílustörés is: az egyik kép színezése túl harsányra sikerült, triviálisak a jelképek: a kis falu, a múlt dicső romjai és a modern gyárváros. Hasonlóan érthetetlen Mirigy néger táncosokéra emlékeztető jelmeze. Úgy tűnik, a tökéletesebb megoldás után nehéz volt újra egységes koncepciót kialakítani. 1941-ben a Nemzeti Színház németországi vendégjátékára ismét új díszleteket tervezett, amelyek azonban visszaesést jelentettek az 1937-es előadáshoz, de még a meg nem valósult rajzok költői tájaihoz képest is. Jaschik Álmos festői látásmódjára kétségtelenül kedvezőtlen hatást gyakorolt a rajzfilm stílusa. (Ekkoriban már foglalkoztatta egy animációs mesefilm készítésének gondolata, s úgy tűnik, a rajzfilm primitívebb vizuális nyelve visszahatott díszlettervezői munkásságára is.) Az aprólékosan részletező, zsúfolt színes képek, az Éj ironikus torzképe, a konvencionális szimbólumok alkalmazása (a Kalmár világa: felhőkarcolók és dollármilliók) azt a kísérletezést tükrözik, amellyel a rajzfilm formanyelvét akarja elsajátítani. A kék palota, hatalmas lépcsőjével tipikusan amerikai megoldás, s egy madártávlatból ábrázolt tájban is Walt Disney mesekastélyának tornyai tűnnek elő. Utoljára a kolozsvári színház számára tervezett egy Csongor és Tünde díszletet, ez azonban már nem valósulhatott meg. Nyilván a technikai lehetőségekhez alkalmazkodva, vászonra fedőfestékkel, illetve sifonra áttetsző színekkel vitte fel a képeket. Itt ismét egy konvencionálisabb ízlést kellett figyelembe vennie, amint ez Mirigy udvarának szokványos tájképekre emlékeztető megoldásán kitűnően látható. Ezen a sorozaton is alig fedezhető fel egységes stílus: a „Kietlen táj" az 1937-es megoldásához áll közel, a „Hajnal palotája" az 1941-es „amerikai álomkastélyhoz"; a legérdekesebb a Csodafa kifestése, melyhez a kalocsai hímzések színvilága szolgált alapul. Jaschik Álmos szinte egész szcenikai munkásságát végigkísérte a Csongor és Tünde tervsorozata, s mert vázlatai szerencsés módon megmaradtak, segítségükkel képet alkothatunk arról a művészi vállalkozásról, amelynek során a díszlettervező a különböző anyagi, technikai feltételekhez, változó rendezői koncepciókhoz, közönségízléshez és nem utolsósorban saját módosuló látásmódjához igazodva formálta át a Csongor Tündéről alkotott képét. 25