Budapest, 1983. (21. évfolyam)

9. szám szeptember - Endrődi Szabó Ernő: Látszik-e a Gellérthegyről az Ararát?

ENDRŐDI SZABÓ ERNŐ Látszik-e a Gellérthegyről az Ararát? Hosszú, kanyargós lépcsőkön át haladunk a kápolnából a főépületbe. A falakon az örmény történelem jeleseinek s az örmény egyház nagyjainak képei, fotói. Egy-egy lépcsőfordulóban pedig könyvek, kiadványok ezrei, közöttük a Szongott Kristóf szerkesztette, Szamosújváron megjelent Armenia című folyóirat összes száma. Kádár Dániel tisztelendő — aki a mechitarista kongregációban az Antal nevet viseli — menet közben faggat: árulnám el, hogyan jutottam arra a gondolatra, hogy a magyarországi örményekről írjak. Képtelen vagyok épkézláb választ adni. Figyelmemet teljes egészében leköti a látnivaló gazdagsága. Időközben ugyanis kisebbfajta termeken haladunk át, s e termek az egyetemes és a magyar—örmény történelem és kultúra teljességét tárják a szemeim elé. Az ecsmiadzini kapuboltozat egy darabjától kezdve a hihetetlenül gazdag, színpompás viseleten át, az 1848/49-es harcokban részt vevő hazai örmények egyenruháüg, fegyvereiig, a nyilas rémuralom alatt az örmény egyház által kiállított hamis keresztlevelekig — egyszóval a menekítés dokumentumaiig — minden megtalálható a termekben. S mindez, mint igazi gyűjteményhez illik, méltóképp elrendezve: üvegszekrényekben, tárlókban, magyarázó feliratok, cédulák kíséretében. Az egész gyűjtemény két ember tevékenységének eredménye: Kádár tisztelendőé és Batári Ferenc muzeológusé. E hatalmas és odaadó munka láttán még az sem zavar, hogy a magyarázatok szövege örményül íródott, s így nem értek belőlük semmit. Külön benyüóban láthatók az örmény genocídium megdöbbentő dokumentumai. A szó — „megdöbbentő" — semmit nem fejez ki a valóság iszonyatából, amelyet az elképesztő fölvételek — minden tárgyszerűség ellenére — csak sejtetni tudnak. A szó szoros értelmében vett érzékel,,Alkonyatkor, mikor a hanyatló nap vörösarany fénnyel árasztja el Konstantinápoly házait és utcáit, izgalmasan titokzatos a város... Emlékszem, hogy azon az éjszakán igen nyugtalanul aludtam, úgy rémlett nekem, mintha üvöltő szélrohamok ostromolnák szobám falait. De valahányszor fölébredtem... azt tapasztaltam, hogy mélységes csend van odakünn, szellő sem mozdul. Reggel megtudtam, hogy az éjjel több ezer örményt mészároltak le a városban." (Herczeg Ferenc emlékezései: A gótikus ház) „Mint ahogy azt már korábban közöltük, a török kormány elhatározta a Törökországban élő örmények teljes felszámolását. Akik szembefordulnak ezzel a paranccsal, azokat le kell váltani a tisztségükből. A gyermekekre, nőkre, betegekre nein szabad tekintettél lenni... Véget kell vetni létüknek." (Talaatnak, az Ifjútörök Kormány belügyminiszterének távirati parancsából) „— Nem adtak semmit? — kérdezte a kislány. —Anyám, ha meghalok, egy csipetnyit se adj nekik a húsomból. Te egyél meg! És így, a még életben lévő gyermekek hozzászoktak a gondolathoz, hogy haláluk után megeszik őket." (Nahum bey emlékirataiból: A deportálás) Az idézetek önmagukért beszélnek. A címmel együtt azonban azt is jelzik: másra vállalkoztam, mint amiről a szövegek jelentésrendszere tudósít. A hazai örménység élete, sorsának alakulása érdekelt. Amint a keresett szám közelébe érek — Orlay utca 6. —, azonnal szembetűnik a kápolna. A zömök, ám tetőkiképzése miatt mégis karcsúnak ható, szép vonalú építmény elüt a környezetétől. Állok, nézelődöm. A kápolna irányából egyszerre háromnégy idős asszony tűnik föl. A misének tehát vége. Belépek. Az európai, főként katolikus szentélyek látványához szokott tekintet számára a „másmilyenséget" csak az oltár képe és a falak nagy, világos felületét borító, ikonszerű, az örmény egyház szentjeit ábrázoló ízléses szentképmásolatok jelzik. Szamosújvár alaprajza