Budapest, 1983. (21. évfolyam)

9. szám szeptember - Császár Nagy László: Malomkövek között

CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ Malomkövek között „Ezt a szellemi tájat kell rendbehoznunk minden erőnkkel, ezt kell újra lakhatóvá tennünk. Tudom a kifogást: nem mi tettük tönkre, mi már így kaptuk örökségbe, eltévelyedett ésfelelőtlen apáktól. Mégis nekünk kell most a felelősséget vállalnunk — mert nem tehetünk egyebet. A táj, mostani állapotában, meglehetősen kietlen és nyugtalanító. Nem hagyhatjuk így, a saját érdekünkben. De, ismételten mondom, értsétek meg jól: nem is menekülhetünk belőle. Helyre kell tehát állítanunk, és aztán tovább kell művelnünk. E munkánknak pedig egy alapfeltétele van: a valóság szeretete. Nem szabad mást kívánnunk, mint a valóságot, nem szabad másban hinnünk. Nem szabad engednünk az irracionalizmus csábításainak. Nem szabad remélnünk, hogy az óceánjáróhoz hasonló kávéház egyszer mégiscsak elúszik velünk, valószínűtlen partok felé. Kíméletlenül ésszerűeknek, önkínzóan józanoknak, ridegen felnőtteknek kell lennünk." (Bálint György: Intelem a kávéházban) — Nincs példaképem — keresgéli a szavakat Furulyás Andrea, a Kulich Gyula Ruhaipari Szakközépiskola negyedikes tanulója. — Elképzeljük, milyen lehet az ideális felnőtt, de ilyet nagyon nehéz találni, és még nehezebb az elképzelt normák szerint élni. A kisvendéglőben egy pelyhedző állú pincér azt mondja: — Valóban sok szépet tanultunk az iskolában a vendég megbecsüléséről és a szakma világhíréről. De az élet más. Amikor az első gyakorlatok után összeszámoljuk a jattot, hát kérem, az bizony eszét veszi a tanulónak. Ez már így van rendjén, mert mindenki így csinálja. Az élhetetlent hamar kinézik. Amikor az első ötszázas üti az ember markát, hát az valami fenséges érzés. Azután már csendben röhögünk az iskolában az erkölcsi prédikációkon. Mert azok csak álmok. Hol vesznek hát el az álmok? — Felvételizőink többsége arról ábrándozik — jegyzem Mayer Zoltánnak, a Kulich Gyula Ruhaipari Szakközépiskola igazgatójának szavait —, hogy divattervező lesz. Érdekes rajzokat, terveket hoznak magukkal. Rögtön figyelmeztetjük őket, hogy mi nem divattervezőket képezünk. Ennyi divattervezőre ugyanis egész Európának nincs szüksége. Sokan mégis dédelgetik tovább az álmaikat, az iskolába kapaszkodnak, mert másutt nem találnak fogódzót. Némelyiküknek sikerül közel kerülni a megálmodott szakmához. Ők vannak azonban kevesebben, mert az ötnapos tanítási hét bevezetése óta modellrajzot se tanítunk, ez pedig tovább nehezíti az efféle elképzelések valóra váltását. Mi szakmát adunk a gyerekek kezébe. Tanulóink 80 százaléka az állami nagyiparban, a szövetkezeti iparban vagy egy-egy butiknak dolgozik. Akadnak, akik pedagógusok lesznek, de jogász hal Igatót is adtunk már a társadalomnak. A többség azonban a négy év elteltével — látva az ipar igényét és a népgazdaság érdekét — elfelejti az álmait. Az álmok tehát aláhullanak. De vajon miként készítik fel napjainkban a középiskolák diákjait a munkára és az életre? Kertész György, a Fővárosi Tanács művelődésügyi főosztályának munkatársa, szakfelügyelő úgy látja, ez a kérdés az ötnapos tanítási hét bevezetése után került az érdeklődés középpontjába. A honi oktatásügy számos tan- és óratervi változást meg tankönyvcserét átvészelt, ám a gond, az irányítás labilitása a régi. Nem csoda, ha az írásbeli érettségi 2