Budapest, 1983. (21. évfolyam)

8. szám augusztus - Nagy György: Londonban láttam

FÓRUM ják ki. A pesti háztartásokban kiló-, sőt, tonnaszám lelhetők fel olyan ruhadarabok, amelyeket valamilyen szociális megsegítés céljából szívesen odaadnánk, különösen, ha lenne, aki elszállítaná őket. Miféle rossz értelemben vett szemérem tart minket vissza attól, hogy kallódó tárgyainkat a rászorulók, netán a népgazdaság megsegítésére fordítsuk? És itt nem a másmilyen rendeltetésű MÉH-re vagy limlom-akcióra gondolok. Egyetlen jól előkészített, megszervezett kísérlet, egyetlen ilyen jellegű bolt megmutatná, hogy társadalmunkban milyen potenciális erők rejlenek, mennyire megvan a vágy és a készség egymás megsegítésére. (A Bizományi Áruház Kinizsi u. 12. számú épületében átvesznek ruhaneműket szociális szétosztásra, amit a Magyar Vöröskereszt szervez és ellenőriz. — A szerk.) Mindez összefügg az értékek megbecsülésével. Ám most magamat hoztam zavarba, mert amit a St. John's Wood Park kicsit a Bajza és Benczúr utca vidékéhez hasonló villanegyedének szélén lévő piacon árusítani láttam, hát annak egy jó része minden, csak nem érték. Használt cipők, nadrágok, olyan állapotban, hogy nálunk a guberálók nem emelnék ki a kukából. Rozsdás szögek, csavarok, zár-és kilincsmaradványok. Itt két nyakkendőt, amott három árva könyvet árul valaki, csorba bögrét, kopott képkeretet, porszívó csövét, felmosórongynak is ócska zsokésapkát, csupa kidobnivaló vacakot. Persze vannak itt hivatásos árusok is rangosabb cikkekből álló választékkal, de Lovas gárdista az előbb felsoroltakat is megveszi valaki, máskülönben nem állnának itt a londoni ősz hirtelen végigseprő szélrohamaiban, futó esőiben, sokszor csak a földre letett portékáik mellett ácsorogva. Úgy látszik, ebben a gazdag országban semmi se megy veszendőbe. Vagy más oldalról megközelítve a kérdést: az ország gazdag, de sok benne a szegény? Befejezésül ugyanebből a témakörből valami más. Felvétel angol nyelvtanfolyamra. A világ minden tájáról vannak itt jelentkezők: malájok, franciák, indiaiak, görögök, Afrika számos népének, törzsének, nemzetének vannak itt képviselői. Én egy családtagomat kísérve kerültem oda. Nagy volt a nyüzsgés, de délután fél háromkor hirtelen csönd lett, a felvételt vezető angol nyelvtanároknak teát tálaltak fel. Másfél deci tejes teát egy, azaz egy szem „háztartási" keksz kíséretében. Megbűvölten néztem azt az áhítatos szertartást, ahogy kézbe fogják a csészét, a a kekszet, ahogy óvatosan beleharapnak, és féltő gonddal fogyasztják. Mindenütt, mindegyik asztalnál ugyanez a kép: lassú, kimért mozdulat, óhatatlanul József Attila verse jut eszembe: ...jól megrágnak minden falatot. Itt, Angliában a huszadik század végén olyan jelenség ez, amit mi nehezen értünk. Túl vagyunk rajta, vagy még nem értünk el ide? Apróságokról írtam, melyek mégsem apróságok. Hiszen a lényegről, az emberi kapcsolatokról adnak hírt. A következtetés: tanulhatunk egymástól. A Hampton Court Palace parkja Fehér István felvételei