Budapest, 1983. (21. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Zábrák Gyula: Utak, beépítések, bütük

egyébként nagyon mutatós, és nem zavarja a forgalmat. Hogy a tér beépítése itt helyes és szükséges volt-e, nem vitatom. Pihenőtérnek semmi esetre sem lett volna alkalmas, túlságosan nagy a zaj ezen a környéken. A budai Duna-parton most épülő tizenhárom szintes műegyetemi épület vagy négy-öt méterrel szűkíti a rakpartot. Igaz, itt azért még maradt hely, de megbontották a parti épületek nyomvonalát. A beépítések nem szorítkoznak csupán az utakra, terekre. Sajnos, beépítik a zöldterületeket, sőt, még a zárolt területeket is. Ez történt pár éve a Szabadság-hegy keleti lejtőjén. Az építtetők, arra hivatkozva, hogy megkapták az engedélyt, beépíépítették a zöldterületet, lebetonozták a gyepszőnyeget az autók kényelmére, fákat irtottak ki ... Tiltakozás, aztán minden maradt a régiben. Egyébként az utakat nemcsak beépítéssel lehet szűkíteni, hanem lehet eleve szűkre tervezni őket. Érdekes, bár eső után köpönyeg, amit Jeszenszky Sándor a Villányi útról írt 1928-ban. ,,A Villányi utat a Nagykörút szenzációjának csinálhatták volna. Egy darabon egyenesen a Sas-hegynek halad, gyönyörű és nem mindennapi kép egy teljev ! * V -sen sík útvonal számára. Egyik oldalon a Gellérthegy egyenletes lankája, a másik oldalon síkság... Vehették volna 60—80 méter szélesre, hiszen az északi oldalon a Gellérthegy elég hatalmas lezáró. Tőle 100 méterre, a hegyoldalban vele párhuzamosan haladó Ménesi út már öt emelet magasságban van felette. Ezen az oldalon két villasor egymás felett már elég lett volna a teljes beépítettség elérésére. A sík részen pedig zárt sorban következhettek volna a magasházak, melyeknek szép kilátása lett volna a hegyoldalra. Ezzel szemben az utat csak 33 méterre méretezték, és a beépítést éppen megfordítva intézték. Tehát a hegy elfalazása itt is megkezdődött, azaz dehogy, már majdnem készen van." A bántó beépítések mellett van még egy építési divat Budapesten, ez, úgy látszik, a csúf tűzfalakat kívánja átmenteni az utókor számára. A bütük alkalmazására gondolok. Bütü — az értelmező szótár szerint — valaminek laposra vágott vége. A mai épületeknél a hosszú, egyenes, ablak és díszítés nélküli csupasz falakat nevezzük így. (Lásd a Budapest 1982/1. számában Gáspár Tibor cikkét.) Azt állítják, hogy a modern házgyári technológia mellett ezek a csupasz végfalak nemigen kerülhetők el. Azt is mondják, hogy nem csúnyák. Ám, hogy milyen csúf városképet tud produkálni egy sor bütüs ház, arra iskolapélda a kőbányai Zalka Máté tér környéke. Ha a Zalka Máté térről a Kápolna utcába megyünk, jobbról hét házból álló modern házsort látunk. Mindegyik épület csúnya, barnás színű bütüjével fordul az út felé, s ezt az esztétikusnak nem nevezhető hatást még csak fokozzák a házak nyitott folyosói, melyek szintén az út felé fordulnak. Még nem láttam ennél sivárabb modern városrészt Budapesten. A Körösi Csorna úton annyival jobb a helyzet, hogy a bütük nem párhuzamosak az úttal, hanem merőlegesek rá. De hiába fordulnak a házak nagyobb részt ablakaikkal az út felé, mégis lehangoló a kép, s nem hiszem, hogy ezen bármilyen kertészeti ügyeskedéssel segíteni lehet. Nagyon sok, egyébként szép épületet csúfít el a bütü. A Forum-szálló sok vitát váltott ki. Van, akinek tetszik, van, akinek nem. Nekem tetszik. Emlékszem, a televízióban egy neves építész és egy író dicsérettel nyilatkozott a szállodáról, ám azt a sivár bütüt ők is kifogásolták. A Bartók Béla út és a Tétényi út sarkán most épül egy hatalmas háztömb, három óriási bütüvel a Bartók Béla út, tehát éppen a főútvonal felé. Hogy ez közelről és távolról is milyen nagymértékben rontja a városképet, arról meggyőződhet mindenki, aki megnézi a helyszínen, majd a Gellérthegyről. Ez a háztömb egy évszázadra elcsúfítja a környéket. Nem hiszem, hogy a házgyári építkezéssel feltétlenül együtt jár bütük alkalmazása. Az új angyalföldi lakótelepnél (Kárpát utca) már csaknem kiküszöbölték a csupasz végfalakat, és nagyon kellemes környezetet tudtak kialakítani. Kezdettől fogva lelkes nézője vagyok Ráday Mihály városvédő tévésorozatának. Nemcsak azért, mert — időnként eredményes — harcba kezdett pusztuló értékek megmentéséért, hanem azért is, mert ráirányította a szememet — a szemünket — sok rejtett értékre. A rejtett szót kétféle értelemben is használom. Egyrészt ezek az értékek gyakran nem láthatóak, hiszen, mondjuk, lakóházak lépcsőházaiban találhatóak, ahol csak a ház lakói látják őket vagy azok sem, mert sötét van. Másrészt olyan értékekre használom ezt a jelzőt, amelyeket látunk, de Ráday kamerája és szövege figyelmeztetett, hogy ezek értékek. Lehet vagy negyedszázada, hogy beszélgettem egy akadémikussal, aki akkor az esztétika professzora volt, és azt találtam mondani, hogy „ez egy szép, szeceszsziós építmény". Mire ő felcsattant: ez contradictio in adiecto, ha szecessziós, akkor nem lehet szép! Jóllehet, nézetét már akkor sem osztottam, viszont a Nagykörút vagy a Rákóczi út eklektikus-romantikus bérházairól magam is úgy véltem, hogy legjobb lenne lebontani őket. (Legalábbis esztétikai szempontból.) Azóta részint a homlokzattatarozás folyamata, részint Ráday műsora meggyőzött arról, hogy téves volt ez a nézetem. Ehhez azonban hozzá kell tennem valamit. A múlt század romantikus-eklektikus építészete csak nagyon kevés szépet produkált. Véleményem szerint a régi fajta, íves tetejű telefonfülkék vagy a pásztorbotlámpák sem feltétlenül szebbek a szó esztétikai értelmében, mint az új, szögletes telefonfülkék némelyike vagy egyÍK-másik elegáns vonalú ostornyéllámpa (igaz, újabban éppen ezeket cserélik ki érthetetlen okból, feltehetően nagy költséggel újabbakra és kevésbé szépekre). Amit meg kell őrizni, az — megítélésem szerint — nem elsősorban a szép, hanem a meghitt. Egy városhoz szükségképpen hozzátartoznak olyan épületek, épület-30