Budapest, 1983. (21. évfolyam)

8. szám augusztus - Kárpáti Miklós: A kirakat rendezés alatt

IA kirakat rendezés alatt bolt a Puskin mozi mellett. A masnik mindenféle színárnyalata meglelhető — amúgy tisztán tartott — kirakatában. Fehér masni, rózsaszín szalag, halványkék árnyalatú, mintha nem is édességbolt lenne itt, hanem Röltex-üzlet. S ez még csak a Belváros... * Nemrég költözött új épületébe a Kirakatrendező és Dekoratőr Szakmunkásképző Iskola, ahonnan évente 80—90 kirakatrendezőt bocsátanak útjára. Mióta kedvezőbb körülmények közé kerültek, javultak az oktatás feltételei, érthetetlen módon kevesebb tanulót vehetnek fel: ez évre már csak hatvanat. Eddig is ötszörös, hatszoros volt a túljelentkezés. Ha végigsétálunk a főváros utcáin, szinte mindegyik kirakatban ott olvasható a táblácska: kirakatrendezőt, dekoratőrt felveszünk. A kirakatrendező iskolában nyíltan beszélnek arról, hogy a szakma amúgy sem csekély gondjait ez az intézkedés tovább súlyosbítja. Mezei A. Mária, az iskola kirakatterv, árurendezés és műhely szakmai munkaközösségének vezetője, a Reklámszövetség országos vezetőségének tagja más miatt is füstölög. — Megmondaná, mi a baj? — Az, hogy egy-egy boltvezető korlátlan úr, kakas a maga szemétdombján. A kirakatrendezőket több éven át képezzük, hogy elsajátítsák a szakma fortélyait, képesek legyenek esztétikus, mindenki számára tetszetős, az árukat kínáló, „eladó" kirakatok létrehozására. Hiába azonban minden felkészültség, ha a boltvezető mondja meg a kirakatrendezőnek, mit — például masnit — s hogyan tegyen az üveg mögé. A kereskedelemben tudomásul kellene venni végre, hogy a kirakatrendező a szakember, ő tudja, hogy milyen a szép kirakat. Persze feltétlen szükséges bizonyos együttműködés a kirakatrendező és a kereskedő között. A kereskedő tájékoztathatná a rendezőt, melyek azok az áruk, amelyeket reklámozni kíván, amelynek forgalmát fellendítené. Ez a fajta együttműködés — sajnos — hiányzik. * F. Hedvig, a Lenin körúti egyik divatáruüzlet boltvezetője más véleményen van: — Nem tudom, mit tanítanak a kirakatrendező iskolában, de jönnek a kirakatrendezők tele ambícióval, s aztán kiművészieskednek a kirakatba egy vagy két blúzt, szoknyát, holott mi idebent az üzletben mindegyikből többféle színben és fazonban tudjuk ugyanezt a portékát kínálni. Egyszer kipróbáltuk. Egyfajta pulóverből kirakattam az összes színt, amely az üzletben is megtalálható volt. Három nap alatt eladtuk azokat a pulóvereket, amelyekből, amikor csak egyfajta volt kint a kirakatban, három hónapig nem vettek egyet sem. * Úgy tűnik, Mezei A. Mária is belátó: — Nem akarok mindent a kereskedők, boltvezetők számlájára írni. Sajnos, nekik általában az a szemléletük, hogy akkor jó egy kirakat, ha roskadozik az árutól, a pulóverekkel tapétázza ki a kirakatrendező a vitrin oldalát. Persze sok árut is be lehet rakni a kirakatokba ízlésesen, figyelemfelkeltően. A szakmának azonban ennél nagyobb a gondja. Hiányzik a kirakatrendezés háttéripara. Napjainkban már hiánycikké válnak a sokat szidott, ormótlan, idétlen kirakati babák is, mert az eddigi egyetlen gyártó cég törölte a terméklistáról. Hiányoznak a tetszetős állványok s mindazok a kellékek, amelyekre ízlésesen el lehet helyezni az árukat. A kirakatrendezőknek maguknak kell barkácsolniuk a dekorációs eszközöket, a műhelyek felszereltségétől — s persze az ő ügyességüktől is —függ, hogy olykor kecses, de többnyire durván megmunkált, formátlan elemek kerülnek a vitrinekbe. Csak a nagyobb cégek tudják kiverekedni, hogy valutáért külföldről hozassanak be kirakati eszközöket, bábukat. Jó példa erre a Párisi-udvar Modellháza, ahol spanyol ba-14