Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Dr. Buza Péter: Saroltából — Sándor

Gadányi György reprodukciói Eszéki Emma, a nyíregyházi primadonna mentum. S az is jellemző, hogy elvbarátai, Verhovayék sem vállaltak vele közösséget, ezért kénytelen „tisztázni" magát a vád alól — amit pedig tudott a egész város —, hogy ti. a Függetlenséget képviselte Nyíregyházán: „A tisztességes olvasóközönség kedvéért, de nem a zsidó lapok számára, melyeknek ugatását meg se hallottam, kijelentem: 1. hogy máig semmiféle minőségben, semmiféle újságban soha nem írtam, s ahol megjelentem, saját úri kedvemből voltam jelen, továbbá 2. hogy engem Nyíregyházáról senki ki nem utasított, mire nézve tanúm Kerekréthy Miklós ottani főkapitány úr, végre 3. hogy akármit csaholnak a zsidó lapok rám, azt figyelembe nem veendem, vagy ha igen: korbácsommal felelek rá!" Imre páter áldásával Nagyhangú ifjonc volt Zarándy, százforintossal gyújtott szivarra, ha „úri kedve" úgy hozta, míg aztán el nem fogytak a százasok és az ezresek, s rá nem vitte a kényszer, hogy mocskolódó cikkekből és szemfényvesztő genealógiai mutatványokból tartsa fönn magát. Sajtóperek, botrányok, párbajok — még börtön is — közszereplésének mérföldkövei. Nagyhangú ifjonc volt még nyíregyházi debütációján Krúdy későbbi penészesarcú, roskatag Remete C. Szerváca, aki az Anonymusét utánzó kámzsás csuhába bújva szédítette kenyéradó gazdáját, Szemere Miklóst, Huba vezértől örökölt vér szerinti jussával. Pontosan öt kilót nyom a selyemripszbe kötött díszes album, amelyet a kancsi okmánybúvár állított össze hóbortos megbízója számára „Huba vére Szemere" címmel, dokumentálva a kártya fejedelmének fejedelmi eredetét. A régiségek búvárjának — állítólag — egy egészen másfajta okmány is szárad a lelkén. A történet a következő. Egy-két nappal Zarándy távozása után Vay Sándor is nekivágott az országútnak. Nem is egyedül: megszöktette Eszéki Emmát, a helybéli törvényszéki bíró leányát, a műkedvelőből hivatásossá avanzsált tehetséges színésznőt. A hölgy nem volt már fiatal, közel járt a baljós harmincas fordulóhoz. Ki tudhatná, hogy az efölötti szorongó kétségbeesés, a grófi cím, s a kilencágú korona, vagy más, kevésbé érthető vonzalmak sodorták bele a kétes kalandba. Tény, hogy kötélnek állt. Sőt! öszszeköltözött Vay Saroltával, akinek kedvéért végleg otthagyta a színpadot is. Lakást béreltek Pesten (a Lipót utca 52. szám alatt, azaz a Váci és Szarka utca sarkán), és legalább három évig együtt éltek. Krúdy Gyula, az eset krónikása azt is tudni véli, hogy egy álpap összeadta a menekülő párocskát, s írást eszkábált az esküvőről, a nagyobb nyomaték kedvéért. A papot Imre páternek hívták, ez az álnév pedig — így Krúdy — Zarándyt rejti. Nincs is más, az ügyet részletező forrásunk, mint az óbudai Szindbád jóval későbbi írásai és a már említett s idézett ismeretlen egri szerző tárcája. Bizonyítéknak, hogy megtörtént a szöktetés, s hogy végre beteljesült a férfivá varázsolt grófnő vágya, talán nem is lenne elég ez a néhány szépprózai szemelvény. Csakhogy van egy ezeknél sokkal súlyosabb s hitelüket erősítő argumentum. Ahhoz azonban, hogy sort keríthessünk bemutatására, újabb hat évet kell átlapoznunk a naptárban. Botrány Klagenfurtban Ezúttal szabályos jegyességről van szó, közhírré tett házasságról, s kezdetben még örömtől repeső apósról is. És a végén akkora botrányról, hogy fél Európa visszhangozza. Az újabb idill 1887-ben kezdődik, a Wörthi tónál, ahol a folyvást utazgató Sándor-Sarolta a nyarat tölti. Itt ismerkedik meg az Engelhardt családdal — a papa erdőfelügyelő Klagenfurtban — s Marival. (A magyar lapok — ki tudja, miért ? — Irmának titulálják.) A huszonhat éves, romantikus lelkű, lángolóan vörös hajú s kissé csúnyácska leányzó beleszeret — ahogy ő tudja — a grófba, és a famíliának sincs kifogása a viszony ellen. Olyannyira, hogy a következő esztendőben egy magyarországi kiránduláshoz is áldásukat adják. A jegyesek heteket töltenek édes kettesben egy vidéki fogadóban. 1889 májusában végül házasságot kötnek, valamiféle „pusztai kápolnában", mint utóbb kiderül, egy olyan rend olyan papjának közreműködésével, amilyen rend és amilyen nevű szerzetes nem volt fellelhető a korabeli Magyarországon. A jólelkű „szent embert" egyébként Imre páternek hívták... Az ifjú hölgy nehezen érthető módon, ám kétségkívül, teljes tévedésben van házassága tényleges lehetőségeit illetően. Hónapokkal az esküvő után veti papírra ezeket a sorokat: „Nem szeretek többé idegen gyermekeket" — ti. tanítónő volt — „de ha Sanyival volna gyermekem, ezt imádnám". A gróf férfias viselkedése az apóst is megtéveszti. Be kell látnunk, hogy ez lehetett az egyszerűbb feladat szegény Saroltának. A nőimitátorok is tudják, hol kell ruha alatti betétekkel pótolni a hiányokat, s Krafft-Ebing a tanú rá, mennyivel egyszerűbb dolga van annak, aki nő létére akar férfinak látszani... Nem is ebből lett a baj, anyagi ügyek miatt borult föl a békesség. Vay grófnak minden pénzét fölemésztette a költséges udvarlás, elfogyott az ifiasszony hozománya is, kénytelen volt kölcsönt kérni Engelhardt úrtól. Nyolcszáz forintot kapott egy sohasemvolt kiadó titkári állásának kauciójára. Amikor aztán kiderült, hogy nem létezik az a bizonyos reménydús hivatal, amiről a vő beszélt, a becsapott após följelentette leánya férjét. 1889. november 4-én tartóztatták le, 40