Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Seregi László: Gombfoci

SEREGI LASZLO Tisztelt Lakótársak! Gombfocihoz partnert keresek, minden érdeklődőt szeretettel vár: Gálpéter Miklós 8. emelet 25. ajtó A felhívást két perc alatt, annak rendje és módja szerint letépték. A tettes, hagyjuk meg, nem sokat teketóriázott, egyetlen határozott mozdulattal eltüntette az egészet, a közérdekű telefonszámokkal egyetemben. Gálpéter, persze, bosszankodott, de különösebben nem fújta fel magát. Ismerte az embereket, tudta, mit várhat tőlük. Náluk, az üzemben sem maradt épségben egyetlen közlemény sem. Csak a 3-as számú igazgatói körlevélnek kegyelmeztek meg, annak is pusztán azért, mert a felsőbbség ebben rendelte el a munkahelyi italozás fokozottabb ellenőrzését. Kell a mulatság a népnek, minek is tagadnánk? Gálpéter nyelt hát egy nagyot, s nekilátott, hogy elkészítse a toborzó írás hasonmását. A változatosság kedvéért rajzszeget vitt magával ezúttal, azzal erősítette a kapualji hirdetőtáblára, majd sietett viszsza a lakásba, reménykedve, hátha rámosolyog a szerencse, s lesz kivel pöcögtetni a gombjait. A 32 éves technikus rajongásig szerette ezt a játékot. Talán azért, mert korán búcsút kellett mondania az igazi focipályának. Még ma is elevenen él benne az emlék, hogy sérült meg, mielőtt felölthette volna magára a címeres mezt. A kis Sevcsik tértölelő átadással szöktette, gyors volt, mint Vilma Rudolph, a Fekete Gazella, 12 másodpercen belül futotta a száz métert, s erőlködés nélkül elérte volna a labdát, de a sors közbeszólt, Kanalassy, az előítéletek ellen küzdő balbekk segítségével. Azóta ki sem jár a mérkőzésekre, fél, hogy a tribünön összefut megnyomorítójával. Gálpéter mindent komolyan vett. A játékot is. Zsebpénzéből megvásárolta a teljes magyar NB l-et. A csapatokról kartotékokat vezetett, folyamatosan rögzítette a változásokat, ki vonult be katonának, melyikük nem kedveli az újságírókat, kinek áll szándékában befejezni az általános iskolát és így tovább. Lelkesedésére jellemző, hogy nem átallt edzéstervet sem kidolgozni, testre szabottat, igazodva a játékosok képességeihez. Egyebekben tartotta magát a szakszövetség előírásaihoz. Hétfőn gőzbe cipelte a fiait, vagyis néhány csepp TIP—67 mosóport szórt a meleg vízzel teli lavórba, majd durva szőrű kefével alaposan lecsutakolta valamennyiüket, hogy eltávolítsa a rájuk tapadt zsírfoltokat. Kedden a maródiakkal foglalkozott, pótolta a lepergett festéket, gondoskodott róla, hogy a nevek ismét jól olvashatók legyenek. Hétközben gyakorolta a kapuralövést, kijelölte a követendő taktikát, s alig várta a szombatot, hogy belefújhasson a sípjába, s megkezdődhessen a nagy derbi. Gittelmannal vívta éjszakába nyúló csatáit, egészen mostanáig. De Jozsó nem jöhet többet, válaszút elé állította az asszony: „Vagy én, vagy a marhaságod! Dönts!" Az aranyszívű Gittelmann három nap gondolkodási időt kért, végül is az ilyesmittényleg nem árt jól meggondolni. A kérdést az OTP oldotta meg, Jozsónak eszébe jutottak kifizetetlen csekkjei, s megtért. — Te is jobban tennéd, ha inkább a gyerek leckéjével foglalkoznál, s nem a gombfocival. Máskülönben szedheted a sátorfádat! — figyelmeztette Miklóst élete párja. s hangja kivált azután remegtette meg a panelfalakat, amikor közismerten éles eszével rájött, miben sántikál az ura. Csak abban bízott, hogy úgysem lesz jelentkező. Szemlátomást össze is rezzent, amikor megszólalt hirtelen a csengő. Proczeller állt az ajtóban. Az első emeletről. Nem köszönt, amin meg sem lepődött a Gálpéter házaspár. Lakótelepiek lévén maguk sem tartották fontosnak az efféle udvariaskodást. Azon viszont már fennakadtak, amikor a rőt sváb rálépett a küszöbre, s kijelentette, hogy addig innen el nem mozdul, amíg meg nem tudja, hogy ez, kivel volt megbeszélve. És kinyitotta a tenyerét. Ott lapult benne a második felhívás. Gálpéternek arcába szökött a vér, a tettlegességtől csupán a realitások tartották vissza. Jobb híján kikérte magának, hogy beleszóljanak a magánéletébe, egy szemvillanásnyi idő alatt kikapta a cédulát, s rohant, hogy visszarakja oda, ahová tette az imént. — Nézze, Gálpéter úr, ne legyen gyerek — folytatta Proczeller békülékenyebben. — Az a tábla a lakóbizottságé, s ha maga valamit ki akar rá írni, azt előbb meg kell beszélnie velünk, a lakóbizottsággal. Érti már? Gálpéter nem értette. És bekövetkezett az, amit a köznyelv úgy mond: elvesztette a fejét. Üvöltözött, megtépte a ruháit, a gyerekeit, mindenkit, aki a közelében volt. Csak akkor higgadt le kissé, amikor az örökké napszemüveget viselő Broznovicsné felszólt az ötödikről, hogy most már hagyják abba a ricsajozást, mert különben felkelti az urát. Broznovicstól rettegtek a 20