Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Kertész Péter: öngyilkosság késsel-villával

—- Hanem mivel? — El kell érnünk, hogy kialakuljon bizonyos igény a korszerű táplálkozásra és ezzel párhuzamosan módosuljon a kínálat is. — Mondana példát ? — Újabban olcsóbban vásárolják fel a kövér disznót, mint a soványát. Nem ösztönzik a gazdákat, hogy kétmázsásra hizlalják fel a jószágaikat. Viszont kapacitálni kellene őket arra, hogy több napraforgót ültessenek, hisz mifelénk ez a legjobb olajtermő növény. — És növelik a vetésterületét ? Ilyen kormányprogramról nem hallottam. — Nem növelik, mivel a kereskedelem nem igényli. — Annak idején a zsír és zsírszalonna fogyasztása 45 ezer tonnáról 71 ezer tonnára nőtt. Ez is közrejátszott a koleszterin szint emelkedésében. Pedig arra is kellene figyelni, hogy ami nagyobb mennyiségben ártalmas a szervezetre, ahhoz ne lehessen hozzájutni korlátlan mennyiségben. — Hozzátenném még, hogy változatlan lélekszám mellett is nőtt az állati zsiradék fogyasztása. Körülbelül csak három évvel ezelőtt sikerült elérni, hogy a közétkeztetésekben fele-fele arányban használjanak zsírt és olajat. Arra kell törekednünk, hogy az állati zsiradékokat teljesen kiszorítsuk, a süteményeket meg csak margarinnal csinálják, ne vajjal, mert az is koleszterint tartalmaz. Sikerült elérni, hogy ma már van hét-nyolc vendéglő, ahol olajjal is főznek. Az igazi persze az lenne, ha legalább száz cégéren olvashatnánk, hogy „mi csak olajjal főzünk". De ez ma még elriasztaná a vendégeket. Mégsem hiszem, hogy több emberöltő kell a szokás megváltoztatásához. Távoli rokonom kis faluban élt 18 éves koráig, onnan járt Karcagra gimnáziumba. Mikor egyetemre került, jöttek a csomagok otthonról, aztán hogy a maga ura lett, megszokta a városi étkezési rendet, amely távolról sem optimális, megszokta az üzemi konyhát, ahol még mindig túlságosan „magyarosan" főznek. Mégis olyan változáson ment át, hogy egy ideje, minden nosztalgiája ellenére nem mer hazalátogatni. Fél, hogy vérig sérti a rokonságot, mert nem képes végigenni a lakomáikat, a birkapörköltjeiket, az ujjnyi töpörtyűket a túrós csuszákon. Az NDK-ban érdekes vizsgálatot végeztek normális testsúlyú és elhízott személyeken. Az összehasonlító adatokból kiderült, hogy a kövérek sokkal gyakrabban betegszenek meg: a férfiak 7,4 nappal, a nők 6,5 nappal többet hiányoztak a munkahelyükről. Nálunk hasonló a helyzet, ha nem rosszabb. Még egy érdekes felmérés: az NSZK-ban két ezer kórházi beteget vizsgáltak, azt eldöntendő, hogy mi volt a betegségük kiváltó oka. Azt találták, hogy minden második "azért került kórházba, mert sokat evett, sokat ivott, vagy sokat dohányzott. — Az egészségkárosítás már-már egyfajta szabadságjog. Ha úgy tetszik, mindenki saját maga dönti el, hogy tönkre teszi-e az egészségét vagy sem. Az én naiv álláspontom az, hogy akár hatóságilag is elejét kellene venni ezeknek a túlzásoknak, önpusztításóknak. Mit tart ön erről? — Mindenekelőtt azt, hogy az egészséghez való jog lényegében minden társadalomban kimondatott. — Es a betegséghez való jog ? — Az is. Azonban a másik ember „megbetegítése" már nem egyéni jog. Ezért vannak a kötelező védőoltások, gyógykezelések, nehogy másokra is átterjedjen a fertőzés. Hasonló meggondolásból kötelező közegészségügyi intézkedések vannak az ivóvíz, a környezet védelmére is. A mértéktelen evés, ivás, dohányzás viszont egyéni jog, amit ki-ki a saját rovására gyakorol. Még ha ennek nagyon keservesek is a társadalmi következményei. Bizonyos határon túl viszont semmilyen szintű vezetés nem engedheti meg magának, hogy ezt tétlenül eltűrje. De képzelje el, ha egy munkahelyi vezető számon kérné valakitől, hogy miért evett meg ivott előző este annyit, ami egyébként nagyon is meglátszik a másnapi teljesítményén. Nekünk az emberek józan eszére, lelkiismeretére kell apellálnunk, és azt bizonyítanunk, hogy akiben már van igény a mozgás, a jó levegő, az egészséges táplálkozás iránt, az kielégíthesse. Mert képes erre a társadalom. Hogy mást ne mondjak, sehol a világon nem emelkedett olyan mértékben az üdítő italok termelése, mint nálunk. Az más kérdés, hogy — a magyar szájíz miatt — miközben az alkoholról is le akarjuk szoktatni az embereket, a kelleténél több cukor kerül ezekbe az italokba. — 1952 és 1980 között csaknem meghárom' szorozódott a cukorfogyasztás. . . — ... és ebben nagy szerepe van az üdítő italoknak. A kérdés most már csak az, hogy az alkohol árt-e jobban, vagy az üdítő ital? — Az általános kép azt bizonyítja, hogy a lelkiismeretre apellálás mint módszer, nem hatásos. Különben miért háromszorozódott volna meg az alkoholista betegek száma, s miért halnának meg évről évre többen májzsugorodásban. Azt mondotta az imént, hogy az egészséghez s a betegséghez mindenkinek joga van. De ha én, mint rendszeres zabáló a mindenkori környezetemre, a gyermekeimre ráerőszakolom rossz étkezési szokásaimat, akkor ezzel már nemcsak saját magamat károsítom, hanem a jövő nemzedékét is. - A szülői példának kétségtelenül nagy szerepe van. — Mi történik annak érdekében, hogy ez lehetőség szerint kevésbé ártalmas legyen? — A fővárosban a Gyermekélelmezési Vállalatnál sikerült elérni, hogy a zsíros levesek helyett rostos ivólét tálaljanak a napközikben. — Hetente egyszer. De érvelünk, hogy többször is adjanak. Ahogy az sem reménytelen, hogy kevesebb főtt tésztát és több főzeléket, gyümölcsöt kapjanak a gyerekek. Itt nemcsak a szűkös nyersanyagnorma akadály, hanem az is, hogy némely szülő kifogásolja a törekvéseinket. Nem szabadna az ellenőrzőkönyvbe be-15