Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Hollós László: „Művészkert”

Trautmann Tibor felvétele A művésztelep. a műtermét. Csupa jeles művész élt itt akkoriban, kellemes, családias légkörben. Úgy jártunk egymáshoz, mint a testvérek. Akkor is bementünk, ha a másiknál éppen egy miniszter tett látogatást. Medgyessytől sokat tanultam. Kiváló műveltségű, nagy tehetségű művész volt. Bármiről lehetett vele beszélgetni, csak orvosi dolgokról nem. (Pedig megvolt az orvosdoktori oklevele. Vagy éppen azért ?) Aztán itt volt Pásztor János. Csodálatos mintázókészségű, halk szavú ember volt, de ha beszéd közben megzavarták, dühbe gurult. Egyszer a falhoz vágott egy tál meleg tepertőt. Aztán Siklódi Lőrinc... Híres történet. Meleg nap volt, kint álltunk a kertben. Egyszer csak méltóságteljes léptekkel jön Siklódi. Medgyessy odarohan hozzá: „Te Lőrinc, miért dobtátok ki a szobromat?" — „Hát nem tudod, hogy a ló nem hajlik derékba?!" — mondja Siklódi. — „Az nem lú, az szobor!" — válaszolja erre Medgyessy debreceniesen. — A tizennégyes háború után megváltozott a telep élete. Sok bajunk volt, nélkülöztünk is. De az összetartás még megmaradt. A Tanácsköztársaság idején nézeteltérések támadtak a művészek között, kicsit megromlott a viszony. Később a feleségemről készített portrémért díjat kaptam, sorba jöttek a megrendelők. Keresett arcképfestő lettem. 1940-től a háború végéig nehéz idők jártak errefelé. Örültünk a felszabadulásnak. Azóta sokan meghaltak, már csak én maradtam a régiek közül. Hál' Istennek jól vagyok, és örülök, hogy ilyen öreg fejjel is tudok dolgozni. Még most is kapok megrendeléseket. — A telepen részben megmaradt a családias légkör, de inkább csak az idősebbek között. A fiatalokkal nem tudunk közeli barátságba kerülni. Megváltozott a képzőművészet, sok az új, zavaros irányzat. Egyszerűen nem értjük egymást, nincs megbeszélnivalónk. Hiába, szakadék van közöttünk. A művésztelep ma már kicsit elhanyagolt, sok hibát nem javítanak ki. De ezek azért nem olyan súlyos gondok, hogy megrontanák jó közérzetünket, örülünk, hogy nem lakótelepen, nem „cementládában" élünk, hanem ebben a gyönvörű parkban. Nyugodtan, csendben, békében ... Kis falu a városban A művésztelepen járva másokhoz is bekopogtattam. Idősebb és fiatalabb művészeket egyaránt arra kértem, mondják el véleményüket lakó- és munkahelyükről. Szavaikból talán kitűnik, milyen is volt ez a telep régen, milyen ma, és egyáltalán: hogyan élnek itt. Szabó Ivánnal, az idén 70 éves szobrászművésszel, beázott, hulló vakolatú műtermében beszélgettem. — Egy kiadós eső után nem marad el a beázás. Nem is bánom: a málló, nedves falba mindig „belelátok" valamit. Hol egy formát, hol egy mozdulatot. 1939-ben kerültem a telepre. Akkoriban a park és az épületek rendezettebbek voltak. Az ostrom után éjjeliőrt állítottunk, hogy megvédjük a kert fáit. Lakóhely ez a telep. Szellemi közösség soha nem volt. Én főleg a műteremben élek, sok mindenről nem is tudok. Inkább a ráérő művészfeleségek pletykálnak. Az itt együttélő több generációnak köszönhető, hogy nincs akkora feszültség, mint általában a szakmában. Nem hallok ellentétekről, mindenki csinálja a maga „bolondságait" De azért jó a hangulat. Kis falu ez a városban. Ebben a lakásban öten lakunk. Mindenkinek jut egy zárható helyiség, nem zavarjuk egymást. Fél hatkor kelek, tornázom, futok egy kört a kertben, s naponta lovagolok a közelben. Lányok, lovak, madarak — e;: a három legszebb dolog a világon. Ez az én ars poeticám. Szalai Zoltán festőművész és rajzpedagógus műtermében gazdag könyvtár. A körben, egymás mellett sorakozó polcokon több ezer kötet. A polcok tetején régi korsók. — Ez a hatalmas park meghatározója a telepnek. Jól érzik magukat az emberek, nem járnak egymás nyakára. Vannak, akik nem beszélnek egymással. Ennek 30—40 éves előzményei lehetnek. Megesik, hogy hónapokig nem találkozom valakivel. Nem barátkozom, de ellenségeim sincsenek. Ha valami problémám van, áttelefonálok a szomszédba. Néhányan sétálgatunk esténként a parkban. A nagy kör éppen egy kilométer. Sajnos, a környékről néha bejönnek ide, és letördelik a virágokat. Olykor el is tűnik ez, az. Pedig ez magánterület. Úgy tudom, a közeljövőben védetté nyilvánítják. A telepnek nincs egységes művészi törekvése: a reális szobrászattól az avantgardig mindenki képvisel valamilyen irányzatot. Rangot jelent itt lakni. Amikor 1977-ben bejelentettem lakcímváltozásomat, és a Százados úti címet diktáltam be, a tisztviselő hölgy tisztelettel pillantott rám. — 1938-ban kezdtem idejárogatni Medgyessyhez — mondja Váradi Sándor, a Képzőművész Szövetség szobrász szakosztályánaktitkára. —Akkoriban nekemő jelentette a másfajta világot. Igazi próféta volt, nemcsak szakmailag figyelt ránk, szellemi igényességet is követelt. A telepen nyílt volt a légkör, örültek egymásnak az emberek. Bár csak 1967 óta lakom itt, de mintha mindig ide tartoztam volna. Sehová nem kötődtem még ennyire erősen. Kedves barátokra találtam, és lakóbizottsági tag lettem. Közben a telep nagyon leromlott. Annak idején tíz évre építették ezeket a házakat. Az épületek nincsenek alápincézve, a szigetelés sem megfelelő. A közfalak salakbetonból vannak, s a háború után romanyagból, féltáglákból építették újjá őket. A villanyhálózat 60 éves, a gáz- és vízvezetékek régen elavultak. A lefolyók gyakran eldugulnak. A lakások beáznak, nedvesek, gombásak. Minden toldozott-foldozott. A tetőszerkezetet is ki kellene cserélni, mielőtt elviszi a szél. Egyszerűen nincs gazdája a telepnek. Amióta Károly, a kertész elment, a park is elhanyagolt. Pedig úgy kellene Szobrászi rendetlenség 11