Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Császár Nagy László: Nem volt nekem kis vasutam

ben. Még nem minden pedagógus jutott el odáig, hogy megértse ennek az intézménynek a jövőbe mutató célját. Talán azért is van, hogy a segélykérelmek megítélésében sok még a véletlen elem. Pedig az utolsó leheletünkig küzdenünk kell azért, hogy a gyerekek családban nevelkedjenek. És ezt kitűnően szolgálja a rendszeres nevelési segély intézménye, amely gazdaságilag is előnye a társadalomnak. Hiszen míg egy-egy állami gondozott egyévi nevelési költsége eléri a 40—50 ezer forintot, addig a rendszeres segélyezés évi 14—15 ezer forintjával sok gyerek életkörülményeit javíthatjuk. — Részben a pénz, részben a propaganda hiánya okozza, hogy nem minden támogatásra érdemes család élvezi a rendszeres segély előnyeit — folytatja az igazgató. Jelenleg csupán azt állíthatjuk: azok nem kapnak, akik biztosan nem érdemlik meg. (S.-éknél ez nem így volt. — A Szerk.) És nem szabad figyelmen kívül hagyni a családok szemérmességét sem. Sokan úgy gondolkodnak, inkább gyakrabban esznek paprikás krumplit, de nem teregetik ki anyagi gondjaikat. Szólni kell tehát a megelőzésről (hiszen a rendszeres nevelési segéllyel a veszélyeztetettek számát is csökkenthetnénk) és a tennivalókról is. — Sajnos, a gyermekvédelmi intézmények csak tüneti kezelésre alkalmasak. De elemezni kellene azt is, hogy vannak-e a gyermekvédelmisek kezében valóban hatásos eszközök a segítésre. A rendszeres segélyezést a legtöbb esetben az iskolák javasolhatják, munkájuk nem megfelelő végzése gátolhatja a támogatásra szoruló családok segítését. Nem mehetünk el szó nélkül a hatósági gyermekvédelmi munka színvonala mellett sem. Ennek erőtlenségét jelzi, hogy sok helyütt csupán felszínesen ismerik azok körét, akik önhibájukon kívül támogatásra szorulnának. Bár számos társadalmi szervezet segíti munkájukat, tevékenységük gyakran kifullad a szánakozásban. Nem jól működik a társadalom jelzőrendszere, így a tanácsiak általában magukra vannak hagyva munkájukban. Óvó- és védőintézkedéseik zöme — mint a jegyzőkönyvi figyelmeztetés, beidézés, olykor még a pénzbírság is — hatástalan, sőt, esetleg káros. Mindezeket a gondokat csak tetézi, hogy a gyermekvédelmi munka presztízse napjainkban nagyon alacsony. Énnek pedig egyenes következménye, hogy hiányoznak a jól felkészült szakemberek. Jellemző adat, hogy általában három-négyévenként kicserélődik a tanácsok gyámügyi előadói gárdája. Ha a gyermekvédelmi munka színvonalát javítani akarjuk, összhangba kell hozni a gyermekvédelemmel foglalkozó egészségügyi, igazságügyi és művelődésügyi hatóságok tevékenységét, melyet esetenként bizony az együttműködés zavara jellemez. Márpedig feltétlenül összekellene fogniuk, hiszen a rendszeres nevelési segély jogintézménye biztosítja a családok tapintatos segítését, és előírja, hogy ennek megoldása állami feladat. A feladatmegoldás mikéntjéről — és gátjairól — dr. Srágli Gyuláné, a VIII. kerületi Tanács művelődési, egészségügyi és sportosztályának vezetője beszél: — Nem hiszem, hogy új jogszabályokkal javítani lehetne a gyermekvédelmi munka színvonalát, hiszen jogszabályunk nagyon sok van. Inkább a rendelkezések végrehajtásában, illetve esetenként a végrehajtás elmulasztásában látom a hibát. Olykor még a bíróságoknak is nehézségeket okoz határozatuk végrehajtatása. Mi pedig hiába hozunk határozatot, hiába bírságolunk, ha a szülők a mellényzsebből — vagy akár a segélyből — kifizetik a kirótt összeget. Ez egyben azt is jelzi, hogy kerületünkben nem a szegénységből, sokkal inkább az életmódból adódnak a konfliktusok. Gyakran a szülők hozzák veszélyeztetett helyzetbe a gyereküket. Az előrelépéshez feltétlenül szükséges lenne, hogy a munkáltatók dolgozóiknak ne csupán a teljesítményére, hanem életvitelére is igyekezzenek hatni. A munkaadókra azonban ma még nem számíthatunk. Abban reménykedünk, hogy az összehangolt felnőtt- és gyermekvédelmi munka csökkenti majd a veszélyhelyzetben lévő gyermekek számát. Hangsúlyozom, hogy nem a szegénység, hanem az életvitel okoz gondot. A segélyeket a lehetőség szerint gyorsan elintézzük. Szerencsés esetben igen. Mert például F.-éknek, másfél évig kellett várniuk. Addig állandó társukká szegődött a szegénység, hiszen az első pénzküldemény megérkezéséig az egy főre eső jövedelmük nem érte el az 1400 forintot. 8380 forintos havi jövedelmükből, pénztárkönyvük tanúbizonysága szerint, élelemre, mosó- és tisztálkodószerekre 2700—3000 forintot költenek, az óvodai hozzájárulásra 500 forintot fizetnek, egészségi okok miatt tornára járó lányaik 200, a telefonszámla 400 forinttal növeli kiadásaikat. A férfi BKV-bérlete 110, a havi újságok pedig 65 forinttal terhelik a családi költségvetést. A lakás rezsiköltsége nyáron (július i-ig) 800, a téli hónapokban pedig 1800 forint. A fiatalasszony háromhavonta jut el fodrászhoz, a gyerekek haját viszont ő vágja, mert egy-egy gyerekfejért 46 forintot kér a fodrász. Hetenként egy kiló hús kerül az asztalra, gépsonkát évente négyszer esznek, kenyerükre leggyakrabban zsírt, vajat, párizsit tesznek. A 18 forintos almára nem telik. Ottjártamkor viszont örömmel újságolták, hogy öt forintért lehetett hibás almát kapni. A segélyhez vezető út kálváriáját a családfő összegzi: — Amikor négy gyereket vállaltunk, tudtuk, hogy sok mindenről le kell mondanunk. Olyan munkakörben dolgozom, ahol csak elvétve van lehetőség mellékkeresetre. Pluszmunkát nem azért nem vállalok, mert egyetemi végzettséggel lenézem a kétkezi munkát, hanem azért, mert meggyőződésem, hogy a családnak szüksége van rám. Soha nem engedhettük meg magunknak azt a fényűzést, hogy anyagi zavarba kerüljünk. A jogban nem vagyok járatos, nem tudtam a rendszeres nevelési segélyről. Amikor 1981 őszén megtudtuk, hogy ezt éppen a rászorulók érdekében gyorsított eljárással intézik, bementem az iskolába. Ott se hallottak arról, hogy a családok anyagi segítésére van lehetőség. De szerencsére nem sajnálták a fáradságot, és hamarosan kaptunk egy űrlapot, amelyet kitöltve visszaküldtünk az iskolába, ők pedig továbbították a tanácshoz. Az ív azonban hetekig nem érkezett meg rendeltetési helyére. Közben járkáltam mindenhová, mindenütt szégyenkeznem kellett az anyagi helyzetünk miatt. Végül 1982 januárjában kaptunk 1500 forint rendkívüli segélyt, mert kiderült, hogy tévedésből egyszeri segélyre szóló űrlapot küldtek. Mondták, ne aggódjak, majd átírják, és nem lesz akadálya a rendszeres támogatásnak. Még a múlt év októberében sem kaptunk értesítést arról, hogy mi gátolja a segítésünket. Ezt elpanaszoltam az egyik illetékesnek, aki azzal vigasztalt, ne aggódjak, élnek nálunk rosszabb helyzetben emberek, akik régebben várakoznak. És felajánlottak 800 forint rendkívüli segélyt. Ezt nem fogadtam el, mert nem ezt kértem. Ügy látszik, csak sürgetésre volt szükség, mert egy évvel a kérelem benyújtása után megjelentek nálunk környezettanulmányra. Igaz, mát nagyon türelmetlenül sürgettem az illetékest, aki minden alkalommal megnyugtatott: menjek csak haza, majd holnap intézkednek. Végül mégis kijöttek. Keresték a gyerekek szobájában a negyedik ágyat, amikor megmondtuk, hogy az egyik gyerek laticelen alszik, megállapították jogosultságunkat. Ezután ismét papírok után kellett szaladgálni. Időközben gyesen lévő feleségem kereseti kimutatását elvesztették. De nem részletezem, az idén márciusban megkaptuk az első 2070 forint segélyt. Nem számoltam, mit kellett megvonnunk a gyerekektől a döcögős ügyintézés miatt. Mindenesetre megértették velünk: a segély nem jár, csak adható. Már az utolsó szakaszban voltunk, amikor az egyik ügyintéző azt mondta: egy hét múlva telefonon választ ad az időpontra. Egy hét múlva felhívtam. Türelmetlenül kérdezte: miért zaklatom. Csodákra ő sem képes. — Ennek az ügynek az a fő tanulsága — mondja F. —, hogy a gyakorlat még bizony messze esik az elveinktől. A sorsokat befolyásoló emberek, sajnos, nehezen tudják magukat beleélni mások helyzetébe. Lelkiismeretfurdalásom van, mert miközben a hivatásomnak áldoztam az energiámat, nem tudtam többet adni a családomnak. Feleségem együttérzése adott erőt ahhoz, hogy végigvigyem ezt a helyenként kínosan megalázó ügyet. Az viszont még ma is bánt, hogy nem mertem megvenni a gyerekeknek 240 forintért egy Lego-játékot. — Próbálunk úgy élni — veszi át a szót a fiatalasszony —, hogy a gyerekek ne érezzék a szegénység súlyát. Igyekeztünk megmutatni nekik, hogy mi igenis gazdagok vagyunk. Megértik, tudnak örülni az életnek. Igaz, mióta a segélyt megkaptuk, már rendszeresen tudtam primőr retket is venni. És az első segély után végre lelkiismeretfurdalás nélkül két könyvet és 300 forintért ezt a szőnyeget. De ezután is nagyon meg kell fontolni, hogy mire költjük a pénzünket. Akkor sem tettem volna szemrehányást a férjemnek, ha nem tudott volna végére járni ennek az ügynek. Sosem akartam, hogy emiatt rossz érzése legyen. Ha helyenként kellemetlen és megalázó volt is az eljárás, végül megkaptuk a segélyt. Igaz, az embernek hangosan kell szólni, ha azt akarja, hogy felfigyeljenek a gondjára. 9