Budapest, 1983. (21. évfolyam)
6. szám június - Kertész Péter: Iskola a Mátyás tér és a Teleki tér között
KERTÉSZ PÉTER Iskola a Mátyás tér és a Teleki tér között „A gyerekek nevelését két napra felfüggeszteni — bűntény' Garamvölgyi Józsefné, az Erdélyi utcai általános iskola igazgatónője* fogalmazott így, anélkül, hogy előtte mélyebb lélegzetet vett volna. Jó három órája beszélgettünk már akkor, s meggyőződhettem róla, hogy teljességgel hiányzik eszköztárából minden félreértésre alkalmat adó túlzás. Az a fajta pedagógus, aki — történjen bármi — vállalja hivatását. Lelkes és szkeptikus, kiábrándult és újrakezdésre kész egy időben. Mindenfajta kommunikációban kizárólag a nyíltságot tartja elfogadhatónak, s ennek megfelelően ma már ugyancsak törékeny testtel dacol állhatatossága. Mikor felhívtam telefonon, hogy az ötnapos tanítási hétről szeretnék írni, az eddigi tapasztalataikról, nem kérdezett ki, hogy „mit akarok ezzel tulajdonképpen elérni?", „van-e engedélyem a kerülettől, illetve a fővárostól ?" Mindössze annyit jegyzett meg, hogy éppen a környék leghátrányosabb helyzetű iskoláját kellett nekem kiválasztanom. Egyébként jöhetek, bármikor beszélgethetünk. Kamaszként sokat jártam errefelé. Ma sem tudom megmagyarázni, de már, amikor a Nagyfuvaros utcába befordultam, elfogott valami érthetetlen szorongás. A Mátyás téren pedig önkéntelenül sietősre fogtam a lépteimet, mintha attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatnak. Mármint a cigányok, akik képzeletemben úgy éltek itt, mint mi annak idején a szülővárosom határában kijelölt gettóban. Hogy honnan költözött belém ez a talán most először kimondott félsz, meg nem mondom. Kivált, ha belegondolok, milyen szövetségesi viszonyban voltam a dinnyehéjaktól, legyektől tarkított nyári piactéren pucérkodó purdésereggel hátulgombolós éveimben. Nekem, s az utcánkba való zsidó kisfiúknak ugyanis ingyen táncolták el a ró* Csak névrokona Garamvölgyi Józsefnek, aki e számunk 7—9. lapján nyilatkozik. (A szerk.) katáncot, magyaroknak meg csak egy pengőért. Aztán semmivé lett ez a büszkeség is, mint eső után az aszfaltra rajzolt káromkodás. Shell-kutas voltam a Kulich Gyula téren, mikor megint sűrűn útba ejtettem a Mátyás teret. Reggelenként torkomban dobogó szívvel, mivel született kétbalkezes vagyok, s minden egyes tankolás valóságos próbatétel volt számomra; este meg félholtra fáradva, „kitapétázva kilósokkal", üresen mégis, rettegésre képtelenül. A tér és környéke ma se más. Változás talán csak annyi, hogy nem csengetnek öt perccel a nagy film vége előtt a Nap moziban, s gondolom, a poloskákat is kiirtották már. A házak szürkén, hűségesen dacolnak az elmúlással. A Mátyás és a Teleki teret összekötő Erdélyi utca mindenhol a városban szebb és kedvesebb lenne, mint itt. Az öreg alma mater, akár az idő múlását tudomásul nem vevő, kortalan hölgy, használhatóbbnak hat, mint megannyi lakótelepi társa. A tantermek hatalmas ablakain betóduló fény itt-ott százesztendős bútorokra vetődik. Eltűntek a dobogók, a tekintélyt parancsoló katedrák, hogy a tanárok ily módon is közelebb kerüljenek az ötszázötven-ötszázhatvan gyerekhez. Az optimális tanulólétszám, ha még él egyáltalán ez a fogalom, úgy négyszáznyolcvan lenne. De azért így sincs nagy zsúfoltság, huszonkilenc-harmincegy gyerek okosodik egy-egy tanulócsoportban. Nincs váltakozó tanítás (bár jövőre az alsó tagozatban lehet, hogy lesz). Átlagiskola ez, mondta az igazgatónő, aki 1955-ben végzett, magyar szakos. Az 1975/76-os tanévben került ide a Práter utcai iskolából, amelyről azt hitte, hogy soha nem fogja elhagyni. Igazgatóhelyettes volt egy darabig, majd amikor az előző igazgató rokkantnyugdíjba kényszerült, előbbre rukkolt a hierarchiában. Ez éppen a most véget érő tanév elején történt, ami egyúttal azt is jelenti, hogy „uralkodása" egyidős a dolgozatom tárgyát képező reformmal, ő maga, ahogy nem kis beleérzéssel megjegyezte, már sok mindennel egyidős, amit a pályán eltöltött csaknem három évtizede alatt „nagy horderejűnek", „a mesterség presztízsét helyreállítónak" neveztek. Mindez azonban csak a kulisszákon belül történt, s nem változtatott azon a tényen, hogy ebben az iskolában a gyerekek huszonhét-harminchárom százaléka cigány. Van az évnek olyan szakasza, amikor ez az arány eléri a negyven százalékot is, mivel a rokonokhoz felköltöző vidékiek lehetnek abban, hogy itt a bánásmód előítéletmcntes, hiszen már a szüleik is ide jártak. Arra ugyan az igazgatónő se tenné le a nagy esküt, hogy minden kartársa feladata magaslatán áll, ám arra igen, hogy nincs az iskolájában cigánykérdés, hacsak egyik-másik cigánycsalád a tankötelezettségre fittyet hányva mesterségesen nem csinál. Rendre késnek a behatással, újabb és újabb felszólításnak sem tesznek eleget. Aztán nem ellenőrzik, hogy tényleg eljár-e a gyerekük iskolába, vagy járatják, de felszerelést elfelejtenek adni neki. A lakosság tehát szűri önmais ide járatják a gyerekeiket — amíg odébb nem állnak. A lakásokban folyamatos a fluktuáció, azért is, mert akik új lakást kapnak, azok elköltöznek, no meg azért is, mert a „nomádok", akik a helyükre költöznek, semmivel sem kevésbé szocializáltak, mint az elődeik voltak. Hatvan-hetven évvel ezelőtt kupecok, ócskások laktak ezen a környéken. Ma értelmiségi szülő nem iratja be a gyerekét az Erdélyi utcai iskolába. Körzetátlépési engedélyt kér, s kap is természetesen. Hasonló módon engedik meg az illetékes hatóságok más körzetbe tartozó cigánygyerekeknek, hogy ebbe az iskolába iratkozzanak. Biztosak gát, s ebben bizonyos előítélet konzerválódik — állami támogatással. Az iskola becsületére váljon, hogy falai közt ennek ellenére sem alacsonyabb a színvonal, mint másutt. A cigánygyerekek nagy többsége (és nem csak a nagy kultúrájú, világot járó muzsikusok gyerekei) tisztességgel elvégzi a nyolc osztályt; s még azt is megkockáztatom, hogy nem feltétlenül felszabadult megkönynyebbüléssel, hanem igenis tartós, egész életre szóló nosztalgiával. Ez pedig javarészt az itt eltöltött éveknek köszönhető, annak, hogy nem csak tanítják és őrzik a gyerekeket. Az iskola, bár egy műszakos, napközis klubrend-10