Budapest, 1983. (21. évfolyam)

6. szám június - Kárpáti Miklós: Beszélgetés egy kies kerületről

— A többi közművet is a lakosság építette? — Érthető, hogy amint megvolt a víz, egyre többen zörgették a tanács kapuját az út, a csatorna, napjainkban pedig a gázvezeték építése miatt. A pénz nem lett sokkal több azóta sem. A víz után a legfontosabb az út-és járdaépítési programunk volt. A társadalmi munkának azonban nemcsak közvetlen haszna van. Amikor együtt serénykedik egyegy utca apraja-nagyja, az ott lakók megismerik egymást, közösségek kovácsolódnak. Akadt példa, hogy a férfiak tolták a talicskát, keverték a betont, az asszonyok pedig közösen megfőzték az ebédet. Olyan is előfordult, hogy a járdaépítés békített ki sok éve haragban álló, egymásra kígyótbékát kiáltó szomszédokat, akik azóta is jól megférnek egymással. Ahol a járdát megépítik, ott rendszerint elkészül az útpadka is, megmaradt anyagból feltöltik a kátyúkat. Nem egy helyen virágokat ültetnek az út mentén. — Ennyi lokálpatrióta élne ebben a városrészben? A szociológusok, pszichológusok tanulmányaikban vészharangot kongatnak: kihal az emberekből a közösségi érzés. Egyre több a befelé forduló, magába zárkózó, szomszédaitól elkülönülő, az ajtót magára záró ember. Ezek a példák viszont arról tanúskodnak, hogy a XVI. kerületben éppen ellenkező folyamat bontakozott ki. Mi erre a magyarázat? — Úgy gondolom, egyszerű. Egyesült az egyéni érdek és a közérdek. Kinek-kinek nemcsak a saját otthona lett komfortosabb azzal, hogy a portája előtt megépült a járda, az út, hanem a kerület is gazdagodott ezzel. A nem csekély társadalmi összefogás ellenére is a kerület 278 kilométernyi útjából még mintegy 80—90 a földút. Harminchárom évvel ezelőtt mindössze 4,1 kilométer csatorna volt. Ha el akarjuk kerülni, hogy elöntsön bennünket a földbe eresztett, felgyülemlett szennyvíz vagy az évről évre emelkedő talajvíz, megint csak számítanunk kell a lakosság áldozatvállalására. — Városi gázvezeték a kerületben csak az 1950-es évek végén épült: mindössze 200 méter, de ez sem a lakások ellátását szolgálta, hanem az Elektronikus Mérőkészülékek Gyáráét. A gázcső hossza 1961-ben elérte a 6,1, 1981-ben pediga26,6 kilométert. A kerület 7359 lakásában olajkályhával, csaknem ezer otthonban olaj-etázs fűtéssel melegítenek. Számításaink szerint évente 18 ezer tonna olajat égetnek el a kerület lakásaiban. A tanácsi intézményhálózat olajkályháit, kazánjait pedig egy esztendőben 600 tonna olajjal itatják. Sok iskolában, óvodában, bölcsődében a széntüzelésről az olajra tértek át annak idején. Összesen 440 olajkályhát kell kicserélnünk, s ez kályhánként 60 ezer forintba kerül. Megint nem tudjuk, melyik zsebünkbe nyúljunk. A kerület lakói azorTbán ismét kezdeményezőnek bizonyultak: a gáz bevezetésére társulásokat hoztak létre. Ma már 42 ilyen közösség tevékenykedik. A jogi kérdések tisztázása után így ez évre 7,5 kilométer gázvezeték bekötését kértük a Gázművektől. Annyi a jelentkező, hogy már rangsorolni kell. Pedig a gázvezeték lefektetése méterenként 4-5 ezer forintba kerül. A fővárostól, illetve a Gázművektől ingyen kapjuk a csöveket, s ez egyharmaddal csökkenti a költségeket. — Vajon a szűkebb haza iránti szeretet akkor is ilyen áldozatvállalásra serkentené az itt lakókat, ha ez nem lenne közvetlen érdekük? — Egészen biztos, hogy nem. Ezért arra törekszünk, hogy ahol lehet, megteremtsük az érdekeltséget. Bár van példa az igazán önzetlen, közösségért végzett munkára is. Azokban az utcákban, ahol vízvezetéket, járdát építettünk, kispénzű nyugdíjasok is laktak, akik sem fizetni nem tudtak, sem szerszámot a kezükbe venni. Egyébként kétezernél több az olyan idős ember, akinek 2500 forint alatt van a jövedelme. A kerület gyárainak, vállalatainak szocialista brigádjait kértük, támogassák a rászoruló, koros lakókat. A hétvégeken olyan brigádtagok is dolgoztak nálunk, akik nem is ebben a kerületben laknak. Őket aztán semmilyen közvetlen érdekeltség nem serkentette a társadalmi munkára. S ha már itt tartunk, beszélni kell egy másik jelenségről is. Érezhető a szemléletbeli különbség a családi házakban lakók és a lakótelepeken a kész, összkomfortos lakásokba beköltözők között. Akik a családi otthonokban élnek, szinte mindenért megdolgoztak vagy megfizettek. Mégis sokkal könynyebb társadalmi munkát szervezni náluk ,,a kertek alatt", mint a lakótelepeken. A kerület gyárai, vállalatai is szívükön viselik az itt élők sorsát: a jelenlegi ötéves tervben 23,5 millió forinttal járultak hozzá a városrész fejlesztéséhez. Legmélyebben az Ikarus nyúlt a zsebébe, 15 millió forinttal, de az EMG is 5—7 millió forintot áldoz ilyen célokra. — Mi okozza a legnagyobb fejtörést a kerület vezetőinek? — A közműfejlesztés gondjainál nem csekélyebbek iskolabővítési feladataink. A kerületben 11 általános iskola 20 épületének 204 tantermében és 55 napközis termében tanulnak a gyerekek. Egy évtizede még csak 4200 általános iskolás tanult a kerületben. Ma már számuk megközelíti a 8 ezret, és várhatóan 1985-ben közel 10 ezren lesznek. Körmünkre égett az iskolafejlesztés ügye. Az ötéves terv végéig 65 új tantermet és négy napközis helyiséget szeretnénk használatba venni. A Centenáriumi lakótelepen 10, a Georgina utcai általános iskolában hat tantermet adtak át. Az Ikarus segítségével még hét tanteremhez és egy napközis helyiséghez jutottunk, a gyár ugyanis átadta Keresztúri úti volt munkásszállója épületét. A Táncsics utcai általános iskola 15 tanteremmel és tornateremmel bővül, az új szárnyat ez év őszére, iskolakezdésre készítik el. RákosSzentmihályon 1984-ben új iskola várja majd a tanulókat, 16 tanteremmel és tornateremmel. Tervezzük a Szaton Rezső és a Színjátszó utcai általános iskola jelentős bővítését is. Ennek a feszített programnak a megvalósításában segít minket a budapesti és a kerületi pártbizottság és a 5