Budapest, 1983. (21. évfolyam)

5. szám május - Kovalovszky Miklós: „Nem élhetek Pest nélkül”

Családjával Óbudán Mindezt látomásos erővel írta meg az Ady Endre éjszakáiban. (A másik irányban a Dohány utcai Otthon Kör és a Meteorszálló bohémkávéháza a kedves helyei. Lakott is a Meteorban — a VII. kerületi Tanács épülete —, onnan, a legenda szerint, a főpincér kaució helyett magával vitte az Astoriába; végül a körúti Royalban kötött ki.) Szent Terézia utcái című cikksorozatában átfogó képet is ad e városrészről, nyüzsgő életéről, küszködő kisembereiről, szenvedélyesen politizáló polgárairól. Bámulatos megfigyelőképességének mikrorealizmusa, emlék- és ismeretanyagának áradó bősége minden részletnek az életszerűség hitelét adja. Szemléltetésül és ízelítőnek két utcaképet idézünk. Az elsőt a városnegyed régi, jellegzetes főútvonaláról, a Király utcáról: „Az omnibusz, a nagykerekű, hatalmas sárga kocsi bátran hajtott, mintha minden jármű köteles volna respektálni. Szinte ijesztőnek látszott, amint a kocsis vakmerően megindította lovait, egyenesen a forgalmas, keskeny utca közepének. Temérdek kocsi volt ebben a szűk utcában... Nagy málhásszekerek mentek vagy jöttek, mintha itt keresnék azokat a raktárakat, ahol szállítmányuktól megszabadulhatnak. Minden bolt előtt kézikocsik, amelyekre reggeltől estig pakoltak. Citromos, narancsos, fügés ládák tornyosultak a nyitott kapus udvarokon. Megszakítás nélkül következett egyik boltajtó a másik után, mindegyikben más portékát árultak, csak a boltosok voltak egyformák, akik ernyős, puha sapkáikban itt jöttek a világra, és itt öregedtek meg. És az omnibusz úgy haladt ebben a zűrzavaros, látszólag fejvesztett utcában, mintha nem is törődne az emberekkel, akik keresztül-kasul mászkáltak az úton, átbeszélgettek egyik oldalról a másikra, terheket cipeltek, kocsikat igazgattak, kirakatokat nézegettek, serénykedtek. mintha ez a nap volna az utolsó. .. A terézvárosi templom előtt valóságos kolduskiállítás volt, tolókocsin, zsámolyokon, háromlábú székeken,... szörnyű gyűjtemény a nagyváros nyomorából." (Boldogult úrfikoromban) A serény szorgalom és a bénult ínség kiáltó ellentéteként a negyed másik arcát mutatja a vidám és ledér gondtalanság világa, „a pesti Montmartre" főútvonala, a Nagymező utca: „Az orfeum kávéházában már égnek a lámpák, boldog, irigylésre méltó emberek ülnek a kártyaasztal körül. Szenvtelen képű, felgyűrt nadrágos artisták állták körül a biliárdasztalt, míg az artistanők egy sarokban pletykáltak... A sárga keménykalapos és szürke, gyöngyházgombos kabátos fiákeresek, akik éjjelente a gavallérokat és a szép nőket repítik, akkor érkeztek fel lassú hajtással az állomáshelyükre. A bakon állva kormányozták lovaikat, ügyes lendítéssel dobták a fekete-sárga, ötágú koronával díszített pokrócokat a lovak hátára. Vastagtalpú, fénymázas cipőikben a letaposott hóra ugrottak, és egy pohár habzó sörre befordultak a Mozsár utcai söntésbe. Ebben az időben ébred a Nagymező utca és környéke a nappal lefüggönyzött ablakok megett. Fodrásznők sietnek titokzatos táskáikkal félhomályos lépcsőkön felfelé; nagy csomaggal lépked Boskovics, az öreg részletárus, aki ellátja cipővel, kalappal, ruhaneművel az éj leányait, a villogó táncosnőket, az éjszaka mindenféle virágait, akik nappal nem érnek rá a kereskedőket felkeresni. Nagy, deres szakállát fésülteti a borbélynál Munczy Lajos, a prímás, aki francia sanzonokat húz a duhaj alföldi gavallérok fülébe; tollas kalapjukban, fénylő cipőikben, gigerliléptekkel lejtenek a Bécsből idekerült sanzonettek. Ó, mily irigyelt, távoli, boldog világ..." (Hét bagoly) E néhány részlet olvastán is úgy érezzük, hogy Krúdy mindenkit ismert, mindenkiről tudott az akkori Pesten: a város kaleidoszkópszerű képe mellett százrétű társadalmának típusalakjai, a divat legapróbb részletei, szokások, erkölcsök, jellemző mozdulatok és korjelző nevek idézik föl a századforduló és a következő negyed század Pestjét, hol romantikával színezve és édesítve, lírába ágyazva, hol éles, kemény realizmussal. E világnak páratlanul gazdag enciklopédiája, történelmi hitelű forrásanyaga a Krúdy-életmű. Második házassága idején, 1918-ban költözik Krúdy a Margitszigetre, amelynek idilli csöndje és zártsága sok írónak adott akkoriban remeteotthont — a város szívében. Krúdyék József nádor egykori nyaralójában laktak, mely öreg vidéki udvarházhoz vagy fogadóhoz hasonlított, s éppen korszerűtlenségével, a nagyvárosból oly kirívó hangulatával illett bele az író képzeletvilágába. Ez volt leghoszszabb egy helyben lakása, egy termékeny korszak ihlető környezete, bár ekkor már többször betegeskedik. A hely szelleme azonban megtölti bizakodással, alkotókedvvel: „Mi, szigeti őslakók, csak csendesen nevetünk magunkban azon, hogy irigyeink elmúlásunkra számítanak. Nem ismerik azok a Margitszigetet, akik azt hiszik, hogy itt olyan könnyen meg lehet halni... Az ősiség, az öregség, a múlt respektusával van itt telve a levegő, aminthogy az nem is képzelhető másképpen ezen a történelmi helyen, ahol léptennyomon százesztendős fák, ezeresztendős romok, kövek, kolostormaradványok ejtik gondolkodóba a látogatót." (Bandi, vagy a margitszigeti szerelmesek kalauza) írásaiban számtalanszor megörökíti a szigetnek évszakokkal változó hangulatát, múltjának emlékeit. Itt éri a forradalom, s megbízásból javaslatot készít az aulikus és a háború szülte utcanevek megváltoztatására. 1919 május elsején annak örvend,, hogy a sziget betölti a szegény pesti gyerekek szabad vidámsága. 1921-ben lapot indít Szigeti Séták címmel, később pedig fölveti egy Margitszigeti Múzeum tervét. Egy hosszú betegség alatt fölgyúlt lakbértartozása miatt 1930 22