Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Kopré József: Terézkével a búcsúban

KOPRÉ JÓZSEF Terézkével a búcsúban Életrajztöredék if júságom régi Budapestjéről Anyám, szegény, mindenáron azt akarta, hogy boltos legyek. Ez volt a leghőbb vágya, Inas, aztán fölszabadult segéd, azután meg, ahogy az emberré válás nagykönyvében meg van írva. Nem mondom, eleinte nekem is ehhez volt kedvem. De mivel a mi falunkban az idő tájt csak két boltos volt, inas meg akkor egyiknek sem kellett, a terv csak terv maradt. Álom, vágy, amit egy ideig dédelget magában az ember, aztán eloszlik-foszlik a gyorsuló időben. — Amilyen nyiszlett ez a gyerek, nem is való másnak! — mondta apám —, hiszen olyan sovány, hogy csak hálni jár belé a lélek. — Majd megerősödik! — védett anyám. — Ha zsákokat, csomagokat köll cipelni! Megkavarta a sporhelten a puliszkakását, és így folytatta: — Csak bírná valahogy! Ha meg nem, fogadna alkalmanként ilyen magafajta gyereket, néhány krajcárért majd cipekednének azok helyette. — Jól van, csak ábrándozzatok — szólt legyintve apám. A vállára terítette rossz nagykabátját, azt a redves dohányszagút, amiben tördelni szokta a dohányleveleket. Ment és lepihent a szederfa alá. Ahogy szokta volt mondani — szusszantani egyet. Akkor volt a nagy világgazdasági válság. A magam korúak még élénken emlékezhetnek rá. Különösen faluhelyen. Ahol akkora volt a szegénység, hogy csupa sóhajtozásokból meg jajgatásokból állt a világ. Mert nekünk nemhogy új ruhára, de kenyérre is alig futotta. Ha meg jutott, árpa-zabliszttel kevert volt a kenyér. Anyám, szegény, olyan ügyesen tudta szeletelni, hogy az valóságos csoda volt. Vagdosta a katonákat szabályos kockákra. A kenyér béle volt a ló, rajta a barna héja meg a huszár! Bármelyik úri szakács megirigyelhette volna. Mondogatta is: — Ezek a huszárok, nézzétek csak! Milyen peckesen tudnak ülni a lovaikon! Csak mielőtt lenyelitek, jól meg kell rágni őket! A hozzá kitalált mese lenyomta torkunkon a könnyeket. Én úgy láttam, hogy a katonák is vígabban lovagoltak azokon a kenyérdarabka lovaikon... A boltosságból nem lett semmi. De a ládacipelést azért hamar megtanultam. Mert ahogy Budapestre érkeztem gyékénykosarammal, amiben egy zsoltároskönyv volt meg két pár fuszekli — ma zokninak mondják! —, a kerti padokon aludtam napokig. Aztán ágyrajáró, majd albérlő lettem, hogy a szegényember lakásranglistáján abban a sors könyvében meg van írva. Vagy ahogy hívő emberek mondták: ahogy eleve elrendeltetett. Még ma is őrzök egy fényképet abból az időből. Csokornyakkendőben állok azon a képen — akkor az volt a divat! — a karomon a ragián- vagy ballonkabát. Állok a téren, kapuk alatt, lányra várok, mert mit tagadnám: eléggé várakozó természetű voltam én akkor, és hát: fiatal. A csarnokok korán nyitottak. Munkaalkalomra ott volt leginkább lehetőség. Segítettem a bevásárló szatyrokat cipelő nagyságáknak hazaszállítani a sok finomságot, s az ellenszolgáltatásként kapott néhány fillérért töpörtyűt, barna kenyeret vettem. Az volt a legolcsóbb. Cselédlányoknak meg — a csinosabbaknak! — ingyen vittem haza a vásárolt holmikat. A pirossapkás és a sapka simlédere fölött fölvarrt sárga, rézszámtáblás hordárok elnézték nekem, hogy olykorolykor az ő hivatalos munkakörükbe beleavatkoztam. Látták rajtam, és tudták is rólam, hogy ágrólszakadt legényke vagyok. Szegény, mint a templom egere, és könnyű, majd elfúj a szél. A Terézvárosba jártam leginkább. De másfelé is elkódorogtam, ahol megtudtam, hogy búcsú lesz. Ott voltam a gellérthegyi, a ferencvárosi, a józsefvárosi, az erzsébetvárosi búcsúkban is. Ám a leghangulatosabb a terézvárosi búcsú volt számomra mindig. Ezt azért is kedveltem, mert akkor a Király utcában — ma Majakovszkij utca — egy lánynak udvaroltam. Egy kerepesi tót család Terézke nevű lányának. Bőszoknyás, ringó farú, kecses őzjárású, kicsit rátarti lány volt Terézke. Mindig a hátsó lépcsőn közlekedett. Mert akkortájt a pesti bérházak mindegyikén ott virított a fehér zománctábla, fekete betűkkel, hogy „Cselédeknek, hordároknak csak itt!" En is a hátsó lépcsőn jártam mindig. Alkalmi hordár voltam, ebből éltem egy ideig. A mai légyottra várók már alig láthatnak ilyen táblát. S ha van is valahol még, régi bérházak hátsó lépcsőinek a falán, ma már észre sem veszi az ember. A háború szele, a megváltozott társadalmi viszonyok, a demokrácia igénye, törvénye, úgy tudom, a feledés lomtárába söpörte ezeket a táblákat. Múzeumi tárgyak lettek: ott nem tiltanak, ott nem hivalkodnak, fenyegetnek, ott nem aláznak meg senkit. Emlékszem, milyen piros arccal lopakodtam fölfelé a hátsó lépcsőkön, vagy kullogtam lefelé, szégyenkezve e táblák láttán. Ma is elönt a düh, a méreg, ha ilyet látok. Még a régi emlékre visszagondolva is. Terézkének sokszor kifejtettem e táblákról a véleményemet. Olyankor Terézke lehajtotta a fejét, lesütötte szép kék szemét, előbb körülnézett, kikukkantva a kapualj alól, és azt mondta halkan: — Halkabban Józsefem, aranyosom, még meghallja valaki. Az urak, azok urak, a szegények meg szegények. Ez most a világ rendje. — Ez nem rend, ez tudod mi, Terézke ? Ez... — majdnem valami gorombaságot mondtam, de Terézke a számra tapasztotta diófaolajszagú tenyerét, és belém fojtotta a szót. — Börtönbe is csukhatnának ezért, Józsefem! Ez lázítás, amiket te mondasz itt nekem. Ha téged elvinnének, kire várakoznék én itt vasárnap délutánokon? Aztán elővette a kapu alatt az ebédre kapott rétes-, palacsinta-, kuglóf- vagy tortadarabot, ami gondosan fehér vagy színes szalvétába volt csomagolva, és átnyújtotta nekem. A raglánzsebemből tördeltem darabokra, úgy kapkodtam be a számba, ha Terézke éppen nem nézett oda. Sokszor várakoztam Terézkére a Zeneakadémia oldalfalánál. A csokornyakkendőt viaszosvászon nyakkendőre cseréltem fel, arra gondolva, így hátha jobban tetszem Terézkének... A Liszt Ferenc téren akkor még alig-alig állt autó. Nem volt bekerített játszótér, se csúzda, se homokozó. Az Adyszobor sem állt még ott, Csorba Géza, későbbi jó barátom remek alkotása. Benzinkút sem volt a téren. Csak nagy üzletek, kft-irodák, hatalmas üvegablakokkal, azokban nézegettem magam. És a kirakatokban a vasakat, ekéket, szerszámokat, permetezőgépeket, 24