Budapest, 1983. (21. évfolyam)

4. szám április - Szenkuthy Miklós: Szecesszió: századvégünk modellje

lis szabadság, függetlenség, fájdalom nélküli lelki Narcizia, magány és egyedüllét csak az álomban lehetséges. A valóságban (halljuk) a legesleggyönyörűségesebb érzéki-érzékletes élmények, például egy táj szépsége, elviselhetetlen sebeket hagy a lélekben. A főhős vándorol. Az olvasó (ha magánszorgalmas magántanuló Psyché elemi iskolájában) maga kitalálhatja a következő mondatot: „tulajdonképpen sehová se akarok menni". Az álomban élet és halál ténye párává foszlik, a halál nem rossz, az élet sem reklám-sláger. Megjelenik a „bibliai" zsidónő! És? Öröm benne semmi. Pedig ? Ligeti Miklós, Bethlen Gyula, Róna József vagy Berán Lajos erotikus akt-szobra lehetne. Csípők: príma szecessziós áruk; — a nő buja, a nő jó (édesanyám! szirén-lotyóm!), szemekék-karikás, perverz kéjek áruló kalligráfiái. Erre ? A frigid ifjúból szatiriázisos szatír lesz. Szerelmi Nihil és szerelmi Omnia, váltakozik, — mindegy —, valamiskedő semmi, semmikéző valami, álom, hehehe... Tehát a tétel megingathatatlan ? Catullus hitágazata: odi et amo, gyűlölök és szeretek ?... ájulok az unalomtól, belehalok az eufóriába? tájak még ismeretlenebb világokba ömlenek, hazatalálni vérverejtékesen lehetetlen. És aki ideges, aki az önmegfigyelés béna hipnotizáltja, a képzelet gyógyíthatatlan narkománja: az az életben gyáva lesz (tán-tán joggal, okos okkal...) és emiatt szégyenkeznie kell süket ún. „egészségesek előtt". Valahol nem gyávaságból született megalkuvás-e, mikor a katonatiszt tébolyult testiséggel zabálna fel egy hermafrodita operettszerepekben tetszelgő színésznőt, és mikor a hitves tragizál és balhézik: a „jó katona" rájön, hogy hitvese — kéjesebb az Orfeum hivatalos Astartéjánál. Ez a sexus, ez a sexus! — úgylátszik menthetetlenül „önellentmondásos", de ? Egy Tolna megyei parasztfiú ellentmondás és paradoxon nélkül formálisan megőrül, tébolydába kerül: legfutóbb, legillanóbb, legirreálisabb szerelmi álma miatt (ó, gyávaság!) — valahol szép ez a radikális konzekvencia (sugdossa Csáth). 6Haláltánc, grand-guignol. Középkori misztérium-színpad avagy pesti vurstli • / 906-ban? — Középkor, nagy és kisrómantika, szecesszió, 20. század vége: min-A feleségével A Hétfő-novella primo signore-ja: ideges, rosszhangulatú, legkárosabban önmegfigyelő, erőszakkal szerepet játszik, gusztóból émelybe bukfencezik, a nője (Malvinka drága) is „hisztériában szenvedett", persze egyedül, egyedül van, a signore hol nőfaló, hol nőgyűlölő, igenei «e»j-pofájúak, szakításai: vonyító nosztalgiáktól gravidak. És nagyszerűen tudja („orvosok állítják, akik értenek a dologhoz" — írja Csáth, az orvos...), hogy a fantáziában való erotizálás százszor ártalmasabb, és tán gyilkosabb, mint a valóságban végigatlezitált sexo-mánia. Ha valakinek élete túlrendszeresen rendetlen: mindig eltévedésekről álmodik, ismeretlen den korszak agyonízlelt csemegéje; — csontváz és nimfa párhuzamos „életrajza", festészetben, zenében, irodalomban, sex-lebújban, parádés filmekben. Néha egy disznó halála ellenpontozza egy kislány virgo-veszteségét, néha a Schubert-dalt kell „Tod und das Bübchen"-re korrigálni. Ezt busa fejjel tudomásul véve (anélkül, hogy tucat kékharisnyát húznánk egybe lábainkra), lehetetlen nem emlékeznünk két képre a torinói Accademia Albertinában. Egyik: görög anatómiai leckét ábrázol (Platón boncol! — és még egy rakás Homérosz-képű tudós, pazar bőségű hulla-készlettel), 18. század vége. Másik: ugyancsak anatómiai lecke 1839-ből, a kötelekre akasztott, ide-oda huzigált tetemmel (nyúzott) szemben isteni Apolló vagy Hermész-akt, szemérmét szemérmetlen szőlőlevéllel dekorálva. Szóval most már pontosan tudjuk, Csáth Gézánál miről van szó: hulla-preparáló, öltöztető, borotváló (szintén dekoráló) klinikai teremben orosz tábornok tetemét öltöztetik a kadáverkáder szolgák (Trepov a boncolóasztalon, 1906; pofozzák, gúnyolják — katonákat céltalanul halálba-hajszoló militármészáros vala! — Csáth tolla itt a profetikusán literátori pofon a világ minden szennyes belligerensére, agresszív, vérrészeg, imperiális gazemberére. Az 1908-as novella, Apa és fiú, melyben az apa csontvázát vállán cipeli a fia, bizony szépmagas esztétikai szempontjaink szerint „kissé rázós", — a giccs irgalmatlan kék billoga lebeg kezünkben, — ráüssük? ne üssük?... Ha e kies beszélyt beleillesztjük hosszú évszázadok (ezredek) és minden népek mitológiai és horrorkéjenc világába, freskóiba és fétiseibe, a kék billog a levegőben marad! így hát immár immúnisán nyúlhatunk A varázsló halála „kulcsnovellához": a varázsló (vájjon kicsoda, kicsoda?...) haldoklik, csóktól, ópiumtól, cigarettától, — ugyan haldokolhatnék-e más napon, mint Hamvazószerdán? Élete kudarc. Mit bánja ő ? Nihil és Nirvána aggastyán-embrió trónörököse? Ugyan ki más látogathatná, mint halott édesanyja, kanári-madaras öreganyja és Maison Fridák kurvái (angyalok, hurik, szentek és ringye-rongyok) ? Ugyan mivel mással barkácsolhatna szecessziós-színpadias, feketevíg agóniájában, mint saját koporsójával, szemfedőjével? Mi másról vallhatna, mint érzéketlen közönyről, és szeráfi szerelemről a nőkkel kapcsolatban — örökkévaló istennők, hullaméreg sex-motorok ? És újra a Heinrich Heine-modorú cinizmus, blaszfém farce, kripta-burleszk: kifordul, befordul, koporsóból koporsóba. Végrendelet ä la Géza! 7Happy ending Dickens Pickwick-Klubjában. — Csáth Géza a legbájosabb, • könnyed humorista, vicces karikaturázó, édespaprika szatirikus, Dickens humorát életvégig bizományba kapta, kedélyes, üdítően harmat-szemtelen, százszor jobban megkacagtat, mint egy kabaré-konferanszié (a budapesti Nagy Endre-kabarét emlegeti a varrólány-novellában!). A kutya (1909) főhőse sznobok sznobja, nem elég neki, hogy még ennél is nagyobb sznob anyja báró keresztapát lasszózott neki, az előkelőséghez pedigrés luxus-eb is kell. A bározó vagy „grófhatnám polgár" (jó olvasmány mindezekhez a Varga D. —Csaba J.-féle „Vér és Arany"-kötet, ebben a Csáth-korszak, 1900 —1914 leírása!) egyébként borozással, cigányozással, vadászat-szimulálással is próbálkozott (az olvasónak megannyi kacagás!), de aztán a kutya „behaviour"-jei, ah! „viselkedésformái", legragyogóbb párdarabok Dickens meghatóan komédiás szcénáihoz: mikor a Pickwickek a lóval vívnak élet-halál-harcot. Hahota itt minden! Ezzel búcsúzzunk, jó egészségben ebben maradjunk! 23