Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Hollós László: Félsziget

gomat", bohócságomat tisztességgel vállalhassam. Dacból sok mindennel megpróbálkoztam már. Hogy bebizonyítsam, tudok másoknak is adni valamit. Megvan bennem az igény a normális mozgásra, a normális életre. Három évvel ezelőtt megnősültem. Eljöttem Zalából, otthagytam csapot-papot. A „rendellenes" bal oldalam miatt az anyósom állandóan kifejezte nemtetszését. Egyre keservesebben tudtam ezt elviselni. Tíz hónappal ezelőtt önszántamból jöttem Kiskovácsiba. — Számomra ez a műhely valóban a Szigetet jelenti. Nyugodtan dolgozhatom, kísérletezhetek, s a hibáimat is vállalhatom. Ha nem sikerül valami, senki nem néz rám ferde szemmel. Sőt, megpróbálnak segíteni. Nem kell görcsösen erőlködnöm, végre megtaláltam önmagamat. Itt visszanyertem lelki stabilitásomat és cselekvőképességemet. Sokat tanulunk egymástól, mindenki hatással van a másikra. De nem az a célom, hogy intézetben, az állam nyakán éljek. Úgy érzem, még hasznos lehetek kint. Sajnos, már harminchat éves vagyok. Bármikor elmehetnék innen, csak éppen nincs hová. Ha kapnék egy kis lehetőséget, egy szükséglakást de azért leérettségiztem. Két évig a kertészeti vállalatnál dolgoztam. Aztán leszázalékoltak, s most kétezer forint rokkantsági nyugdíjat kapok. Eddig négyszer jelentkeztem a Képzőművészeti és Iparművészeti Főiskolára. — 1974-ben kerültem ide. Két-három év óta már egészen jól vagyok, egyre kevesebb gyógyszert kell szednem. Nagyon jól érzem magam a műhelyben. Kerámiázni is itt tanultam meg. Ha ez nem volna, én sem lennék itt. A műveimmel azt szeretném kifejezni, ami közhelynek látszik, de valójában nem az. Főleg az emberek közötti kapcsolatok izgatnak, és a természet is érdekel. 1980-ban felvettek a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába. Az intézetből rendszeresen kijártam, előbb a Ferenczy-, majd a Dési-Huber rajziskolába. Anyuval levelezek, és havonta meglátogatom. A hétvégeken könyvtárba, operába és kiállításokra járok. — Harmincéves vagyok. Itt egy kicsit megcsappant már az önállóságom, előbb-utóbb a saját lábamra kell állnom. Azt hiszem, be tudnék illeszkedni a társadalomba. De csak olyan közösségbe, amely nem taszít el magától. Ha rehabilitálnak, szeretnék Herenden dolgozni, a kerámiaüzemben, és munkásszállón lakni. Ha nem sikerül, hazamegyek. Most mindenesetre készülök a grafikai kiállításomra, amely a kőbányai Pataky István Művelődési Házban lesz. Csaba alkotásait előbb ismertem meg, mint őt magát. Nemrég volt egy kiállítása, amelyen karikatúráit és humoros szoborportréit mutatta be. Már akkor meglepődtem, milyen különleges érzéke van az emberek ábrázolásához, milyen nagyszerűen veszi észre jellegzetességüket. Nevettet, anélkül, hogy gúnyolna. A műhelyben találkoztam vele először. Gyermekkora óta sántít a bal lábára, és a bal keze is eltér a normálistól. — A köldökzsinór rövid volt, valahogy rátekeredett a nyakamra. Hang nélkül jöttem a világra, sokáig élesztgettek. Úgy látszik, nagyon akartam élni. Szimpatikus nekem a bohóc, aki ha csetlik-botlik, nevetnek rajta. Felvesz egyfajta „másságot", amely mögött azonban dráma húzódik. Én azért csináltam eddig az életemben olyan sok mindent — voltam segédmunkás, népművelő, vezettem amatőrszínpadot —, hogy ezt a „mássá-13