Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Hollós László: Félsziget

HOLLÓS LÁSZLÓ Felsziget „...hogy megmutassuk azt mi, betegek, a kívülál­lóknak, akik minket már soha nem akarnak visz­szafogadni, hogy valahogy mi is emberek vagyunk." (G. Gy.) Szentendrén kezdődött az egész, még a múlt évben. Augusztus elején különös tárla­tot láttam a Művelődési Köz­pontban. Nem a kiállított tár­gyak tették különössé, hanem az alkotóik. A jól formált grafiká­kat, kréta- és tusrajzokat, az álomszerű olaj- és vízfestménye­ket, a kedves állatfigurákat és kisplasztikákat, a humoros ka­rikatúra-szobrocskákat és pla­ketteket, a szép vázákat, hím­zéseket és szőtteseket mind­mind betegek készítették, a má­sodik Országos Szocioterápiai Alkotótábor résztvevői. Túlnyo­mórészt hasadásos elmezavar­ban szenvednek: skizofrének. Sokan közülük a kiállítást ren­dező Pomázi Munkaterápiás In­tézet Kiskovácsi C osztályán él­nek. A pesti ember hajlamos a hárs­hegyi Ideg- és Elmegyógyintéze­tet egyszerűen csak „bolondok házának" nevezni. Pomázon más a helyzet. Itt a C osztály lakói­ról szinte kivétel nélkül min­denki így mondja: munkaterá­piások. Ujjal nem mutogatnak rájuk, nem félnek tőlük, még kedvesek is hozzájuk. Megszok­ták őket. A községtől néhány kilométerre, a kanyargós főútról letérve, göröngyös földút vezet az intézet bejáratához. A kapu mindig nyitva áll. A körben el­helyezkedő épületek mögött er­dők és szántóföldek. A szépen gondozott, fenyőfák szegélyezte hatalmas parkban nyugalom és csönd van. Ha nem tudnám, hogy itt betegek élnek, akár üdülőben is érezhetném magam. Tréningruhás asszony méreget kíváncsian: — A főorvos urat keresi? Jöj­jön, megmutatom, hol találja. Nem is olyan mély a szakadék — Az intézet huszonhét évvel ezelőtt alakult — mondja dr. Adorjáni Ferenc osztályvezető fő­orvos.— Főként skizofrén férfiak és nők vannak nálunk, de szel­lemileg visszamaradottak, epi­lepsziások és valamilyen kedély­betegségben szenvedők utókeze­lésével is foglalkozunk. Ez nem zárt intézet, hanem az úgyne­vezett lábadozó betegek rehabi­litációs intézete. Az ideggondo­zóból és más intézetből beutalt krónikus betegek meghatározat­lan időt töltenek itt, s eközben különböző munkát végeznek. Csak akkor bocsátunk el valakit, ha már meg tudja állni a helyét a társadalomban, ha hozzátarto­zói gondoskodnak róla, vagy ha megfelelő munkahelyet szerez­tünk neki. A skizofrénia, ame­lyet külső és belső okok együt­tesen válthatnak ki, zajlásszerű­en lép fel. Vannak viszonylag tü­netmentes időszakai; ilyenkor a beteg hasznos munkát végez­het. A betegség után azonban megváltozik a személyisége, gát­lásos lesz, csökken a pszichés el­lenállóképessége, és beilleszke­dési nehézségekkel küzd. A mi célunk e maradványtünetek csökkentése. — Mekkora szerepet játszik eb­ben a munkaterápia? — A betegek rehabilitációja nem sikerülhet megfelelő foglal­koztatás nélkül. A hosszan tartó tétlenség még a szellemileg ép emberre is káros. Munkaterápiá­val jócskán mérsékelhetjük a be­tegség következtében elszenve­dett szociális veszteségtudatot, ellensúlyozhatjuk az eltartottság és a kiszolgáltatottság érzését. A csoportos munkavégzés ki­emeli a beteget elszigeteltségé­ből, ismét társadalmi emberré teszi. Az elsődleges cél mindig a gyógyítás, a rehabilitálás. A ter­melőmunka másodlagos, a zseb­pénz is, amit adunk, inkább csak ösztönző. Igyekszünk mindenkit rábeszélni, hogy vegyen részt va­lamilyen foglalkozásunkon. Ez jobbára sikerül is, pedig senkit nem kényszerítünk. Olyan lég­kört kell kialakítanunk, hogy a beteg érezze: a munka valóban az ő érdekét szolgálja. A tevé­kenységet mindig az egyénre szabjuk, igazodva a beteg erede­ti foglalkozásához és pillanatnyi állapotához. Vannak könnyebb foglalkozásaink — például rost­irón-összerakás, vattacsomago­lás és a mezőgazdasági munka —, és vannak nehezebbek, mint pél­dául járdalapkészítés az intézet betonüzemében. És itt van a mű­vészetterápia, amit én szíveseb­ben neveznék kifejezésterápiá­nak. — Hogyan befolyásolja a mun­katerápia a gyógyszerezést? — Minél többet dolgozik, és minél nehezebb munkát végez valaki, annál kevesebb gyógy­szerre van szüksége. De amíg vannak érzékcsalódásai, csak ke­vésbé csökkenthetjük az adagot. Mindig a beteg egészségi álla­pota a döntő. A munkaterápia mellett használjuk az úgyneve­zett direkt szocioterápiás mód­szert is. Lényege: amikor a be­teg teljesen új környezetbe és élethelyzetbe kerül, nem tehet mást, csak amit az új helyzet dik­tál. Az országban mi voltunk az elsők, akik betegeink számára háromnapos külföldi és nyolc­napos belföldi szocioterápiás ki­rándulásokat szerveztünk. A ski­zofréneknek eltúlzott a beteg­ségtudata. Gyakran úgy érzik, mély szakadék tátong köztük és a társadalom között. Ezt az érzé­süket visszaszoríthatjuk a kirán­dulásokkal. Önbizalmuk növek­szik, s rádöbbenhetnek, hogy nem is olyan mély az a szakadék, mint gondolták. — Az 1980-ban megalakult ke­rámiacsoport szintén „különleges­ségnek" számít. Miért hozták lét­re? — Ezzel is a terápia jótékony hatását kívántuk erősíteni. In­tézetünk nem művészképző, de azokat, akik kedvet éreznek az alkotáshoz, és még tehetségesek is, kár lenne máshol foglalkoztat­ni. A műhelytől kezdve a külön­böző anyagokig (festék, agyag, máz stb.) mindent biztosítunk számukra. Alkotótáborokat szer­vezünk, kiállításokat rendezünk, s patronáljuk művészeinket. Gyakran a társadalom is segít. A Ganz-MÁVAG-tól és a Ko­hó Gyárépítő Vállalattól elektro­mos égetőkemencét kaptunk tel­jesen ingyen. Az elkészült alko­tásokat kiállítjuk és eladjuk. A befolyt összeg 30—40 százaléka a művészeké, a többit a betegek ellátására fordítjuk. A kiállítások jó hatással vannak az egész osz­tály hangulatára, és az intézetet is közelebb hozzák a külvilághoz. Az alkotás öröme rendkívüli mó­don fokozza a betegek munka­kedvét. Ha látják, hogy művei­ket s ezzel őket magukat is el­ismeri a társadalom, akkor ez a társadalom már nem ellenségük többé, sőt, elérhető közelségbe kerül számukra. — A betegek mennyire szólhat­nak bele saját intézeti életükbe? — Nálunk bizonyos önkor­mányzati rendszer működik. Az elnökből, fegyelmi, ellátási és kultúrfelelősből álló osztály­bizottság intézi az ügyeket. Per­sze, a mi segítségünkkel. Alig akad fegyelmezetlenség. Néha azért előfordul egy-két kirívó eset, például, ha valaki nem tér vissza időben a kimenőjéről. Ilyenkor a betegekből álló fe­gyelmi bizottság dönt a „bűnö­sök" sorsáról. Hiába is kerül­getném, a betegek nemcsak ba­rátkoznak, hanem szexuális kap­csolatban is állnak egymással. Ezt nem szabad és nem is volna helyes megakadályozni. Intéze­tünk nem börtön. Közös ünne­peket, rendezvényeket tartunk. Farsangi bált is szerveztünk. Aki jó állapotban van, s van kihez 11

Next

/
Thumbnails
Contents