Budapest, 1982. (20. évfolyam)

2. szám február - A Budapest postája

A Budapest postája 1076 GARAY UTCA 5. Hajdú György, a Fővárosi Vízművek igazgatója, Vargha János Mindennapi ivóvizünk című kétrészes cikkére (Budapest 1981/9. és 10.) küldött választ. ,,A cikk igen érdekes tényanyagot sorol fel a főváros vízellátásának múltiából és jelenéből — írja —. s egészében nagyon pozitív hatású." Megjegyzi azonban, hogy az első — A tervezett hiány című—cikk két utolsó bekezdése.lek fogalmazása félreérthető. Közöljük Hajdú György sorait, amelyek a Vízművek és az ipari fogyasztók viszonyát árnyaltabban mutatják be, s rávilágítanak a még mindig egészségtelenül nagy ipari ivóvízfogyasztás hátterére. „Az ipari fogyasztók egy részénél, a havi 5000 köbméternél többet fogyasztóknál a rendeletek lehetőséget adtak a vízzel való gazdálkodás elősegítésére és a pazarlás ellen bizonyos intézkedések megtételére. Ezen fogyasztók, akiknek ivóvizfogyasztósa megközelíti a napi 200 ezer köbmétert, kénytelenek az 1965-ös fogyasztási szinten gazdálkodni a vízzel. Nem mondható, hogy stabilizálódott ez az akkori szint, mivel a budapesti ipar nagyobb része az eltelt 16 év alatt jelentősen növelte termelését, szociális berendezéseit legalább egyszer felújította, korszerűsítette, és mindezzel többletvízigény mutatkozott. Ezt mutatja, hogy a 15 év alatt az iparvállalatok közel egymilliárd forintot voltak kénytelenek átutalni a fővárosi vízellátás fejlesztésének javára, mert csak ez esetben járultunk hozzá kontigen*ük felemeléséhez. Több ízben javasoltuk az OVH-nak, hogy a megszabott fogyasztású (kontingentált), tehát erőteljesen ellenőrizhető vállalatok kategóriáját bővítsük ki a napi 750 köbméter víznél többet fogyasztókra. Ezt a javaslatot a VI. ötéves terv előkészítése során megismételtük. Ez a kategórakiterjesztés jelentős többletmunkát jelentene vállalatunk dolgozói részére, azonban a népgazdasági érdek miatt ezt a többletmunkát vállaljuk. Ezzel a főváros ivóvízfogyasztásának kb. 30 százalékát hatékonyan ellenőrizhetnénk. A rendelet megváltoztatásáig is állandóan figyelemmel kísérjük a nem kontingentált iparvállalatok vízfogyasztását. Tiltakozunk indokolatlan fogyasztásuk emelkedése esetén, vizsgálatot folytatunk a helyes vízgazdálkodásuk, belső hálózatuk állapota tekintetében, és szükség esetén nekik is csak fejlesztési hozzájárulás átutalása ellenében engedélyezünk többletviz felhasználást. Mindennek köszönhető, hogy a háztartási fogyasztás aránya az 1965. évi 35 százalékról 50 százalék fölé emelkedett. Ezt sem tekinthetjük kielégítőnek, és továbbra is az ipar erőteljes ellenőrzését tartjuk indokoltnak. Mint a cikk is megállapítja, nagy a pazarlás a háztartási fogyasztásnál is. Ennek csökkentésére is számos javaslatot tettünk az illetékes főhatóságoknál. Vállalóiunknál semmiféle anyagi ösztönző nem hat a beruházás és fejlesztés volumenének növelésére. A cikknek ez az állítása minden alapot nélkülöz. Tisztában vagyunk azzal, hogy a vízellátás fejlesztése a népgazdaságra súlyos terheket ró, és ezért az általunk szükségesnek ítélt fejlesztésnek csak kisebb-nagyobb részére nyílik fedezet. A vállalat ezen helyzetben a legtakarékosabb megoldásokra törekszik, nehezebb üzemeltetési körülményeket is vállalva ezzel. Példának említem meg, hogy tározó térfogatunk nemzetközi összehasonlításban is sokkal alacsonyabb a kívánatosnál. Míg az átlagos napi ivóvíztermelésnek mindössze 35 százalékát értük el a gellérthegyi medence megépítésével, addig Prága 80 százaléknál, Belgrád és Bukarest 60, Bécs 250 százaléknál tart. Az ivóvíz ára a Vízműveknél nem ösztönöz a kapacitás növelésére. A közüzemi víz- és csatornamű vállalatok érdekeltségi rendszere ebbe az irányba csak igen kevéssé hat. Vállalatunk másfél milliárd forintos éves bevételének mindössze 1,7 százaléka a nyereség, mely a vállalat maximális lehetőségeit biztosítja; ezen felül a vállalat mci nem érdekelt további nyereség elérésében. Vállalatunk termelési értékének kb. 20 százalékát kitevő mellékprofilok (építés, csőgyártás) adják a nyereség nagyobb részét, így az 1250 millió forintos víztermelési bevételt kb. 15 millió forint, alig egyszázalékos nyereség terheli. Teljesen tájékozatlan a szerző abban, hogy a háztartások által fizetett 60 fillér és az ipar által fizetett 7,10 Ft-os vízdíj helytelenül befolyásolhatja vállalatunkat mint a vízdíjak ,,haszonélvezőit:". Az ivóvíz ára Budapesten 5,50 Ft, a háztartások által fizetett 60 fillért a Pénzügyminisztérium mint fogyasztók ártámogatását kiegészíti a vállalatunknak 4,40 Ft-ra. Az ipar által a 4,40 Ftfelettfizetett 2,90 forintot pedig vállalatunk minden levonás nélkül átutalja az Országos Vízügyi Hivatal által kezelt vízügyi alapra, melyből a veszteséges vállalatokat dotálják, környezetvédő beruházásokat támogatnak stb. így vállalatunk minden fogyasztójától egységesen 4,40 Ft-os vízdíjat vesz be:' Cikkünk szerzője — megköszönve Hajdú György véleményét és észrevételeit — három megjegyzést fűz a levélhez: 1. Az ipari fogyasztás stabilizálódása egy viszonylag magas „átlagos" pazarlási szinten — ez talán úgy hangozhatna, szárazabb megfogalmazásban, hogy a fogyasztás és túlfogyasztás aránya kedvezőtlen szinten — stabilizálódott. Ettől még a fogyasztás növekedhetett (mint ahogy növekedett is). 2. Cikkem nem állítja, hogy a Vízművek a vízdíjak haszonélvezője. A valódi haszonélvező kilétét nehéz megállapítani, hiszen a vízügyi alapban a viszonyok összemosódnak. Kitűnik a levélből, hogy az OVH a vízügyi alapot — többek között — veszteséges vállalatainak dotálására használja, ami nyilván nem arra serkenti e vállalatokat, hogy igyekezzenek nyereségessé válni . . . 3. Készséggel elismerem: az az állításom, hogy „az ivóvíz ára elsősorban ott hat, ahol koncentráltan jelentkezik: a Vízműveknél, ott viszont a kapacitások növelését ösztönzi" — pontatlan és elhamarkodott volt. Az a kérdés, persze, továbbra is fennáll: vajon a víztermelő kapacitások növelése miért követte mindig a fogyasztók pazarlási kedvét? És mi vezette azt a kezet, amely rendre kihúzta a tározókapacitás fejlesztésére kért pénz javarészét? Miközben — lásd az előző pontot — a vízdíjhoz adott pénzügyminisztériumi (közpénzekből származó) támogatás a vízügyi alapon keresztül esetleg éppen egy veszteséges vízügyi vállalat kasszájába vándorolt. * Szerkesztőségünk utcájában látható ez a kettős utcatábla. 1948-ban, a szabadságharc centenáriumának évében helyeztek el hasonló díszes zománctáblákat azokon az utcákon, tereken, amelyeknek neve valamiképpen kapcsolódott a forradalomhoz és a szabadságharchoz. Ezek az emlékeztető táblák azóta nagyrészt elpusztultak, vagy ha a helyükön vannak, lepattogzott zománccal, néhol átmázolva éktelenkednek. Ha megmaradt a táblák elhelyezésének egykori terve, össze lehetne hasonlítani, hogy hányat helyeztek el akkor, és hány látható ma is. Attól tartok, hogy az egyötöde sem. Mit lehetne tenni? Megkeresni az egykori szövegeket, s a régi mintára újra megcsináltatni, elhelyezni a táblákat? Egy ilyen akció erkölcsi és anyagi lendületéhez új évforduló kellene, dehát a 150 évesnek még nagyon sok a híja. A másik: ne várjuk meg, hogy az egykori felbuzdulás utolsó hírmondója is elpusztuljon. Gyűjtsék be a múzeu-45